Jared

Tudni kell rólam, hogy nagyon gyorsak a hangulatváltásaim és ezeket csak az bírja ki hosszabb távon, akinek nagyon edzettek az idegei. Az igazat megvallva pedig nem sok ilyen emberrel találkoztam életem során. A legtöbben egyszerűen képtelenek voltak elviselni, hogy az egyik pillanatban még önfeledten nevettem, aztán viszont már vészjósló csönd telepedett körém. Nem értették, hogy miért csinálom, sőt, még képesek voltak egyszer azzal is megvádolni, hogy szándékos merénylet, melynek célja az, hogy elüldözzem magam körül az embereket. Pedig ennek egyáltalán semmi valóság alapja, hiszen alapjában véve nagyon is társaság kedvelő vagyok és egy cseppnyi antiszocialitásra való hajlamot sem tapasztaltam még magamban. Ez... csak úgy jön. Még kezelésre is jártam miatta, hogy kezelni tudjam. Úgy van, kemény három és fél éven keresztül hetente kétszer, minden délután ott feküdtem egy vörös bársonykanapén és az érzelmeimről beszéltem egy totál idegen nőnek. Akkor nagyon utáltam. Tizennégy éves voltam és minden egyes apró kis mozzanatot el kellett mondanom annak a pofátlan nőszemélynek az életemből. Pont abban a korszakban voltam, amikor az önbizalmam sem volt a toppon plusz már bőven furán éreztem magam, nem beszélve arról, hogy szinte minden órában szükségem volt némi... khm, segítségre. De most így visszagondolva, anyám nagyon is jól tette, hogy nem engedett belőle. Hiszen kifejezetten segítette. Ha nem tanultam volna meg a terápiák alkalmával kontrollálni a hangulathullámaimat, akkor most valószínűleg nem lehetnék orvos. Hiszen mégis hogy nézne ki az, ha egy félresikerült műtét után egyszerűen dührohamot kapok? Azt hiszem az ajánló levelemnek annyi lenne...

De azzal, hogy ezek a hangulatingadozások viszonylag elmúltak, az önbizalmam is a duplájára nőtt, pedig eredetileg sem volt belőle kevés. Tisztában voltam vele, hogy mire vagyok képes és, hogy hogyan érhetem el azt, amit pedig magamtól nem tudtam megszerezni, találtam más módot, hogy végül mégis csak az enyém legyen.

Jelen pillanatban pedig határozottan úgy éreztem, hogy meg kell leckéztetnem Faith-t, hogy aztán többet ne kezdjen el ok nélkül kötekedni velem és játszani a kemény kislányt. Hiszen bármennyire is próbál ellenállni én végül úgy is nyerek és meglágyítom a szívét.

Amikor azonban megszólalt, teljesen másra számítottam, amit hallottam. Arra gondoltam, hogy majd egy újabb gyenge fenyegetést kapok válaszul, ehelyett egy olyan sokkoló ténnyel állított szembe, amit őszintén szólva elsőre képtelen voltam elhinni. Azonban többszöri átgondolás után mégis kezdtem értelmét látni az egésznek. Egy olyan nő, akinek már van szexuális tapasztalata és a kislányos erkölcseit már régen levetkőzte, egyszerűen omlott volna a karjaimba. Ő mégis olyan hideg és elutasító volt, mint az első nőm. Tapasztalatlan. Megköszörültem a torkom, majd egy lépést tettem hátrafelé. Nem kifejezetten rémisztett meg a gondolat, hogy még nem volt dolga férfivel, inkább tudomásul vettem, hogy ez esetben kicsit vissza kell vennem. Hiszen ez nem játék, én pedig nem vagyok akkora szemétláda, hogy esetlegesen maradandó lelki sérülést okozzak neki. Ennek ellenére a pillanatnyi zavar után ismét visszakúszott az arcomra a pimasz mosoly.

 - Hány éves is vagy kiscicám? Mégis mi történt az ösztrogénellátásoddal?

Faith

Az még haggyán lett volna, hogy fenyegetésem rettentően gyengére sikeredett, de hogy ennyire semmibe vegye, az már felháborító volt. Miért kell ennyire pimasznak lennie? És én meg miért nem pofoztam fel már mikor először alkalmam nyílt rá, vagy mikor legelőször megérdemelte volna, mert többet engedett meg magának a váróteremben, vagy csak spontán, mikor ráértem, miért nem húztam be neki egy hatalmasat, hogy megtanulja mit lehet és mit nem? 
Magam sem tudtam volna választ adni ezekre a kérdésekre. Mert hát belül bármennyire is úgy éreztem erős vagyok, és simán rendre tudok tanítani egy mérhetetlenül, és már-már zavarba ejtően szenvtelen stílussal bíró srácot, a megvalósítás csődöt mondott, és nem voltam képes többé megvédeni magamat. Erre szokták azt mondani, hogy nagyszájú, hangember és még sorolhatnék pár negatív jelentéssel bíró szinonímát, de így is tökéletesen megértettem, hogy nem lennék képes szembe szállni egy férfivel, bármennyire is lobbanékony, heves és tüzes a viselkedésem. 
Talán a mögöttem állónak ennyire egyértelműnek tűnt volna, hogy gyenge vagyok? Vagy annyira mindennapinak tartotta volna, ha én most ujjongva vetem magam a nyakába és már dobálom is le magamról ruhadarabjaimat? Erre az utóbbira tippelnék, már csak abból is következtetve, amit lent művelt a balesetiben. Neki teljesen könnyed dolog az, ha elcsavarja a nők fejét a vigyorával, aztán megdönti őket. Nem is értem én miért nem veszem ezt ennyire könnyedén... miért nem tartozok azok közé, akik már tizennéhány évesen elvesztették az első barátjukkal az ártatlanságukat, és azóta is éheznének erre az időtöltésre. A válasz egyszerű volt, nem éreztem kész magam. Senki nem erőszakoskodott ez miatt, vagy hányta a szememre. Így nem is zavart a dolog. Nem vágytam szexuális életre. Hogy nem vagyok egészséges? Nem értek egyet. Az apácák is tudnak úgy élni, hogy szüzek maradtak, még is teljesen egészségesek. Gondolataimat fékeznem kellett, ha nem akartam még több értelmetlen állítással szembe szegülni és olyan eszmefuttatásokat végezni, amikkel már én sem értettem egyet. 
Lábam a földbe gyökerezett és nem mozdultam el. Éreztem, ahogy ujjainkat összefonja, majd nyakam szabad lesz és ajkait bőrömhöz érinti. Hogy élveztem-e? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De nem hagyhattam magam, nem hagyhattam, hogy pont ő legyen, aki most és itt a magáévá tesz. Észhez kellene már térnem és végre tenni is valamit az üres fenyegetéseimen kívül. 
Mondjuk bevallani neki az igazat. Remélhetőleg elég elrettentés lesz neki ahhoz, hogy leszálljon rólam. Megköszörültem torkomat, majd próbáltam nem figyelni szuszogására és puha érintéseire.
- Ha tudnám milyen gyengéden, talán mondanám, hogy a vadabb együttlétekre bukom. De mivel még egyikben sem volt részem, így erre a kérdésedre nem tudok választ adni - hangom irónikus volt, és talán már egy kicsit meg is bántam, hogy ezt elmondtam neki. 

Jared

Amióta csak az eszemet tudom, amihez a legjobban értek, azok a nők. Egyszerűen csak bennem van. Tudom mikor mit kell nekik mondani, melyik milyen bókra vágyik, hogyan érinthetem meg őket, vagy épp hogy hagyjam ott őket a szívük apró darabkáikkal, miközben ahelyett, hogy engem szidnának, azt kérdezik maguktól mit is rontottak el.

Emlékszem egyszer volt egy nő, még amikor elkezdtem az egyetemet. Gyönyörű volt, mégis egyszerűen bevehetetlennek tűnt, hiszen annyira fagyos volt mindenkivel, hogy a legtöbben még köszönni sem akartak neki, mert féltek az elutasítástól. Persze, nem én lettem volna, ha nem próbálkozom be nála. Itt az mellékes, hogy végül sikerrel jártam, de egyszer megkérdezte, hogy nincs e bűntudatom, mikor ránézek a megtört "áldozataim" arcára. Az olyanokéra, akik még csak nem is sejtették, hogy nem kellenek többre egy-két éjszakánál. Ők általában azok voltak, akiket nem lehetett pár apró bókkal levenni a lábukról, akiknek kedveskedni kellett és ámulatba ejteni. Mégis ők voltak a naivabbak. És, ahogy arra Sharon is rávilágított, nem volt túl szép, amit csináltam. Már csak azért sem, mert miután olyan szépen felhívta a figyelmet a hibáimra, tényleg kezdtem magam szarul érezni minden egyes bőgő nőszemély látványa után. Ekkortájt döntöttem el, hogy mostantól nem kezdek olyan nőkkel, akik esetlegesen túl sok dolgot képzelhetnek az egész ügybe.

Azonban, nem is tudom miért, de meg voltam győződve róla, hogy Faith nem tartozik abba a kategóriába, aki aztán hetekig sírna utánam. Egyszerűen csak Ő is betudná egy kis munkahelyi plusz-nak, ami feldobja az üres és unalmas óráit.

Így eszem ágában sem volt leállni, amikor megfenyegetett. Inkább csak halkan felnevettem, miközben félresöpörtem hosszú haját a válla egyik oldalára.

 - Csak nem durván szereted kolléga? - vigyorodtam el lassan, miközben összekulcsoltam jobb kezünk ujjait, ajkaimat pedig végighúztam nyaka puha bőrén

Faith

Miért kell nekem mindig ennyit szerencsétlenkednem? Miért kell akkor szerencsétlenkednem, ha valaki a közelemben van, ráadásul olyan valaki, akinek a jelenléte már maga zavaró az idegeimre. Ráadásul nem is olyan negatív értelemben. De mondjuk pozitívumként sem fogható fel, hogy fel akarok robbani minden egyes mondatom végén, mikor hozzám szól. 
Ne szóljon hozzám, és akkor tökéletesen ki tudom hozni magamból a maximumot anélkül, hogy bármit is elhibázhatnék. Nem mintha anélkül nem hibáznék... na jó, ez most már egy ördögi kör és feleslegesen magyarázom, csak még jobban belegabalyodom. 
Muszáj lesz kitalálnom valamit, nem járkálhatok rikító ciklámen franciabugyiban a folyosókon, érdekesennéznének rám. Még a végén valaki egész mára gondolna, mint ami történt, és már az első napomon szép kis pletykák kezdhetnének terjengeni rólam a hátam mögött. Pedig én csak beleakadtam egy kiálló szögbe az egyik betegágyon. Amin feküdtem. Nem is szabadott volna ráfeküdnöm. Tiltják a szabályok... én meg tilosban jártam és rögtön rosszul végződött az egész helyzet. Miért vagyok ma ennyire szerencsétlen? 
Amíg azzal szenvedtem, hogy megpróbáljam lejjebb húzni a fehér köpenyt, a nadrágot pedig valahogy összeillesszem (persze ez eleve bukott ügy volt, még is nyugodtabbnak éreztem magam, amíg legaláb próbáltam tenni helyzetem ellen). Ez alatt azonban teljesen elfeledkeztem arról, hogy nem csak egyedül vagyok a szobában. Nem tudtam mire vélni a nagy csöndet és főleg azt, hogy egyetlen gúnyos megjegyzés sem hagyta el kedves kolegám száját. Miután felegyenesedtem és hagytam, hogy az anyagok szétnyíljanak, már csak azon kaptam magam, hogy valaki mögöttem áll. Hallottam a lélegzetvételét, éreztem parfümének illatát, ráadásul épp most simított végig meztelen bőrömön. Szemeim akaratlanul is lecsukódtak érintésére, ajkaim pedig enyhén szétnyíltak. 
Nem reklámoztam, de nem is tagadtam, hogy még soha életemben nem volt férfivel dolgom. Senkit nem éreztem annyira közel magamhoz, hogy megengedjem nekik, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek velem. Jared viszont nem kért engedélyt, nem kérdezett, csak cselekedett. Rettentően zavarba ejtő volt. 
- De nekem ez... - mikor sikerült újra rátalálnom a szavakra, nem voltam képes hazudni. Nem mondhattom, hogy rossz. Egyáltalán. De akkor sem hagyhattam, hogy ezt csinálja velem. Nem használhatott ki. Nem kellene engednem neki. Így aztán kezemmel megfogtam övét és elhúztam combomtól. - Ne csináld még egyszer. Egyre jobban arra hajlok, hogy betöröm az orrod... - gratulálok magamnak, igazán véres fenyegetés volt Faith kedves...

Jared

Kezdtem úgy érezni, hogy mégiscsak nagyon jól döntöttem ezzel az orvosi pályával. Mekkora jó volt már ez az egész, amit itt műveltem? Tiszta üdülőközpont, komolyan mondom. Minimális stressz, fene nagy fizetés, dögös kis nővérkék, csak ez a Hárpia nem kéne ide. Látom előre, hogy nem leszünk mi jóban, pláne hogy valamiért nem akar velem szimpatizálni. De hogy mégis miért, az számomra elképzelhetetlen. Nem is értem. Hiszen engem mindenki imád, azokon a férfiakon kívül persze, akiknek megdöntöttem a barátnőjét, feleségét, húgát stb. Na, ők nem bírnak. De abba bezzeg nem gondolnak bele, hogy én mennyire gyönyörrel teli, kéjes percet okoztam a hölgyeknek. Igazán értékelhetnék ám az erőfeszítéseket, amiket nap, mint nap teszek.
De ez a nőszemély, ez valamiért nem szimpatizál velem, pedig az kizárt, hogy meghúztam volna. Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék rá. Hiszen bármennyire is ellenszenves és akadékoskodó, attól még igenis kedvemre való. Csak a hangszálait kéne valahogy szabotálni.
Mikor Ő már azzal volt elfoglalva, hogy totál pánikba esve visszatuszkolja a szemekkel teli üvegcséket a gyógyszeres szekrénybe, én már sokkal érdekesebb dolgot találtam. Csak nem egy édes kis fehérneművel van dolgom? Ó, dehogynem. Akaratlanul is ellenállhatatlan vigyor jelent meg a szám szélében, amit bármennyire is próbáltam levakarni az arcomról, teljesen feleslegesen bizonyult. Ugyanis a kis szöszi idegesen csapta be a szekrény ajtaját, aztán elfordult, hogy megoldja a kis problémáját.
Én komolyan mondom, engem  a Jóisten is szeret. Ha nem tenné, mégis miért késne a főorvos pont, akkor amikor ennek a kis édesnek olyan hívogatóan szakadozik a ruhája? Hát persze, hogy nem véletlen. 
Nem fáradoztam azzal, hogy átgondoljam mit fogok kapni, ha nem tetszik neki a kis ötletem, zavartalanul sétáltam mögé, hogy aztán két ujjammal végigsimítsak  a nadrágból kivillanó selymes bőrön.
 - Nem is olyan rossz... - suttogtam a nyakába, miközben késsel sem tudtam volna eltüntetni az arcomról a perverz félmosolyt. Nem menekül...

Faith

Annyira jól elfetrengtem volna a továbbiakban is ezen az ágyon, na nem azért mert kényelmesebb volt, mint az otthoni ágyam, csak jó volt, hogy nem kell talpon állnom. Az első napom rögtön kifárasztott. Holnap pedig ismét a maximumot kell nyújtanom. Hiszen egy kórházban mindig a legjobbat kell kihoznom magamból, itt egy percre sem lehetek gyengébb, és egy pillanatig sem nyújthatok gyengébb teljesítményt, mert az a betegek életébe kerülhet. Toppon kell lennem. Ráadásul két ember helyett is tökéletesen kell dolgoznom. Kötve hiszem, hogy Henderson holnap ugyan ilyen vigyori képpel fogja leápolni a drogos kislánykákat. Főleg, ha holnap lesznek egyáltalán drogos kislánykák,és nem küldenek el minket mentőzni, vagy az intenzívre, a sebészetre, urulógiára, vagy még ezer más helyre, ahol különböző érdekes betegségekkel találkozhatunk. Morbid ezt kimondani, hogy érdekes betegségek. De hát, még is csak mi vagyunk az orvosok, akiknek az az izgalmas, ha különösen visszataszító és különleges betegségekkel találkozhatunk. Na nem számít. Azt hiszem amíg nem jön a főorvos én alszom egyet. Tíz perc is alvás. Főleg egy orvos életében. Nem szabad egy percet sem elpazarolni.
De ahelyett, hogy Henderson csendben maradt volna, túrni kezdett, zörögni, és csörömpölt össze vissza. Nem hiszem el, hogy nem tudja értékelni a csendet és főleg azt az időt, amit pihenéssel tölthetne. Miatta aztán én sem tudtam folytatni tervemet és tovább csukva tartani szemeimet, muszáj voltam megnézni, hogy mit művel. Mert ha valamit tönkre tesz, én pedig nem akadályozom meg a rongálásban, akkor még a végén én is felelősségre leszek vonva. Felálltam az ágyról, vagyis álltam volna, ha nadrágom vékony anyaga nem akad bele valami kiálló eszközbe az ágykereténél. Nem tudtam sokáig gondolkozni, ugyanis a lendülettől nagyot rántottam a gyenge anyagon és legalább húsz centis szakaszon kiszakadt nadrágom, láthatóvá téve franciabugyim rózsaszín selyemből készült anyagát valamint fehér bőrömet. Ezt nem hiszem el, csak én lehettem ennyire szerencsétlen! Francba, francba. Remélem kedves kollegám nem hallotta meg, és főleg nem veszi észre. Mondjuk ez esélytelen... még a vaknak is feltűnne egy ekkora szakadás. De majd neki nem fog... Ne reménykedjek.
- Van nevem is kollega. Faith... tudod, bemutatkoztam - jegyeztem meg gúnytól csöpögő hangon, majd folyamatosan húzgálva köpenyem szárát sétáltam mellé.
- Muszáj kutakodnod? Semmi közünk semmihez, ami itt van. Ez a kúrház tulajdona és... - hangosan felsikítottam, ahogy szembe találtam magam egy szemmel. Ez túl élethű volt. Ráadásul fáradt is voltam és most teljesen hülyét csináltam magamból. Arcomat pír lepte el. A szemgolyót üvegcséjével együtt kikaptam a kezéből majd visszasüllyesztettem a szekrénybe, és ingerülten berúgtam az ajtaját.
- Ne kutakodj, ne tegyél tönkre semmit, csak ülj nyugodtan... - magyaráztam idegesen. Kivételesen nem is ő volt a hibás, hanem csak nem volt más, akin levezessem a feszültségemet. Nem számít, megérdemli. Még mindig zsibog a kezem.
- Keress inkább tűt meg cérnát... - motyogtam halkan és távolabb lépdelve figyelmemet újra a nadrágomnak szenteltem. - A főorvos nem lesz boldog, ha már első nap új egyenruha kell nekem.

Jared

Mekkora hülyeség már, hogy minden nap végén megbeszélés van? Már rég elhúztam volna, de neeem, mert nekünk meg kell várni, míg a drága Dr. Dunst méltóztatik idevonszolni a hájas hátsóját. Nincs is kedvem várni rá. De ha már képes voltam ennyit szenvedni az orvosin a diploma miatt, akkor szépen erőt veszek magamon és kibírom. Addig is kilyuggatom az ajtót az injekciós tűkkel. Ahhoz képest, hogy egy emberi szívet dobálok körbe, egész jó szórakozás.

Mikor hirtelen nyílt az ajtó, nem hiányzott sok hozzá, hogy hanyatt vágódjak a székkel. Mégis milyen marha nyitogat kopogás nélkül? Csónakban született vagy mi van már? Meg sem lepődtem, hogy az ajtó nyílása előtti pillanatban eldobott tű ügyesen eltalálta az érkezőt. Ebből is látszik, hogy milyen jól dobok. Mondtam én, hogy utánozhatatlan vagyok.

Nem tetszésem jeléül elfintorodva vettem tudomásul, hogy a belépő nem más, mint a zsémbes rezidens társam. Nem is értem ilyen angyali pofival hogy lehet valaki ilyen házisárkány. Előre sajnálom a pasit, akit ez a nőszemély kifog. Egyetlen szó nélkül hagytam, hogy leordítsa a fejemet.

 - Tudod, nekem vannak ajánlkozók és nem szorulok rá, hogy önmagamat elégítsem ki. Nem szép dolog önmagunkból kiindulni. Attól még, hogy nincs egy épeszű hímnemű, aki meg akarna fektetni egy ilyen fontoskodó hárpiát, engem még mindenki imádhat. – vontam vállat, miközben kibetűztem a injekcióról lekapart papír feliratát. Antibiotikum. Fenébe, pedig reménykedtem benne, hogy legalább egy nyugtatóssal sikerült eltalálnom. Pech. Most hallgathatom a hülyeségeit.

Képes voltam húsz percig ülni és nem csinálni semmit az széken való hintázáson kívül. Aztán viszont meguntam. Méghozzá nagyon elegem lett a kussolásból. De meg kell várni a hülye orvost, mert ha most lelépek, akkor a Tata megint be fog rágni rám. Milyen pech, hogy ő volt  vizsgáztatóm az egyetemen és beszólogattam neki párszor a kopasz feje miatt. Ez az én formám.

Felálltam és odavonszoltam magam a gyógyszeres szekrényhez, elővettem a kulcsot a szekrény tetején lévő kaktusz alól ( mindig mindenhol oda rejtik ), aztán elkezdtem turkálni a bent lévő cuccok között azon gondolkodva, hogy mégis mi az istenért jöttem én orvosnak. Komolyan, általánosban majdnem megbuktam biológiából és középiskolában is csak az utolsó évben szedtem fel magam. Most meg itt unom az életem az ország harmadik legjobb kórházában egy fúria társaságában, aki épp játssza a hattyú halálát az egyik ágyon.

Azok a szarok ritka kényelmetlenek. Tényleg, semmire sem lehet őket használni. De nem baj, had feküdjön rajta szerencsétlen haldokló hetvenes nénike. Kit érdekel, hogy már amúgy is mindjárt kiköpi a tüdőjét, okozzunk neki még gerincferdülést is. Komolyan költhetnének többet is a kényelemre.

 - Hé te… Házisárkány, gyere már ide. – szóltam oda a még mindig fetrengő szőkének, miközben elkerekedő szemmel figyeltem a kezemben tartott üvegcse tartalmát.

Mikor volt szíves mellém fáradni, felmutattam az üveget. Valami sárga löttyben – gondolom a kiszáradás ellen – két gyönyörűen felismerhető szemgolyó úszkált.

 - Hahh… pchihopata van a kórházban. – kezdtem komor hangon. – Hát ez rohadt jó. – röhögtem fel végül.