Miért kell nekem mindig ennyit szerencsétlenkednem? Miért kell akkor szerencsétlenkednem, ha valaki a közelemben van, ráadásul olyan valaki, akinek a jelenléte már maga zavaró az idegeimre. Ráadásul nem is olyan negatív értelemben. De mondjuk pozitívumként sem fogható fel, hogy fel akarok robbani minden egyes mondatom végén, mikor hozzám szól.
Ne szóljon hozzám, és akkor tökéletesen ki tudom hozni magamból a maximumot anélkül, hogy bármit is elhibázhatnék. Nem mintha anélkül nem hibáznék... na jó, ez most már egy ördögi kör és feleslegesen magyarázom, csak még jobban belegabalyodom.
Muszáj lesz kitalálnom valamit, nem járkálhatok rikító ciklámen franciabugyiban a folyosókon, érdekesennéznének rám. Még a végén valaki egész mára gondolna, mint ami történt, és már az első napomon szép kis pletykák kezdhetnének terjengeni rólam a hátam mögött. Pedig én csak beleakadtam egy kiálló szögbe az egyik betegágyon. Amin feküdtem. Nem is szabadott volna ráfeküdnöm. Tiltják a szabályok... én meg tilosban jártam és rögtön rosszul végződött az egész helyzet. Miért vagyok ma ennyire szerencsétlen?
Amíg azzal szenvedtem, hogy megpróbáljam lejjebb húzni a fehér köpenyt, a nadrágot pedig valahogy összeillesszem (persze ez eleve bukott ügy volt, még is nyugodtabbnak éreztem magam, amíg legaláb próbáltam tenni helyzetem ellen). Ez alatt azonban teljesen elfeledkeztem arról, hogy nem csak egyedül vagyok a szobában. Nem tudtam mire vélni a nagy csöndet és főleg azt, hogy egyetlen gúnyos megjegyzés sem hagyta el kedves kolegám száját. Miután felegyenesedtem és hagytam, hogy az anyagok szétnyíljanak, már csak azon kaptam magam, hogy valaki mögöttem áll. Hallottam a lélegzetvételét, éreztem parfümének illatát, ráadásul épp most simított végig meztelen bőrömön. Szemeim akaratlanul is lecsukódtak érintésére, ajkaim pedig enyhén szétnyíltak.
Nem reklámoztam, de nem is tagadtam, hogy még soha életemben nem volt férfivel dolgom. Senkit nem éreztem annyira közel magamhoz, hogy megengedjem nekik, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek velem. Jared viszont nem kért engedélyt, nem kérdezett, csak cselekedett. Rettentően zavarba ejtő volt.
- De nekem ez... - mikor sikerült újra rátalálnom a szavakra, nem voltam képes hazudni. Nem mondhattom, hogy rossz. Egyáltalán. De akkor sem hagyhattam, hogy ezt csinálja velem. Nem használhatott ki. Nem kellene engednem neki. Így aztán kezemmel megfogtam övét és elhúztam combomtól. - Ne csináld még egyszer. Egyre jobban arra hajlok, hogy betöröm az orrod... - gratulálok magamnak, igazán véres fenyegetés volt Faith kedves...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése