Jared

Mekkora hülyeség már, hogy minden nap végén megbeszélés van? Már rég elhúztam volna, de neeem, mert nekünk meg kell várni, míg a drága Dr. Dunst méltóztatik idevonszolni a hájas hátsóját. Nincs is kedvem várni rá. De ha már képes voltam ennyit szenvedni az orvosin a diploma miatt, akkor szépen erőt veszek magamon és kibírom. Addig is kilyuggatom az ajtót az injekciós tűkkel. Ahhoz képest, hogy egy emberi szívet dobálok körbe, egész jó szórakozás.

Mikor hirtelen nyílt az ajtó, nem hiányzott sok hozzá, hogy hanyatt vágódjak a székkel. Mégis milyen marha nyitogat kopogás nélkül? Csónakban született vagy mi van már? Meg sem lepődtem, hogy az ajtó nyílása előtti pillanatban eldobott tű ügyesen eltalálta az érkezőt. Ebből is látszik, hogy milyen jól dobok. Mondtam én, hogy utánozhatatlan vagyok.

Nem tetszésem jeléül elfintorodva vettem tudomásul, hogy a belépő nem más, mint a zsémbes rezidens társam. Nem is értem ilyen angyali pofival hogy lehet valaki ilyen házisárkány. Előre sajnálom a pasit, akit ez a nőszemély kifog. Egyetlen szó nélkül hagytam, hogy leordítsa a fejemet.

 - Tudod, nekem vannak ajánlkozók és nem szorulok rá, hogy önmagamat elégítsem ki. Nem szép dolog önmagunkból kiindulni. Attól még, hogy nincs egy épeszű hímnemű, aki meg akarna fektetni egy ilyen fontoskodó hárpiát, engem még mindenki imádhat. – vontam vállat, miközben kibetűztem a injekcióról lekapart papír feliratát. Antibiotikum. Fenébe, pedig reménykedtem benne, hogy legalább egy nyugtatóssal sikerült eltalálnom. Pech. Most hallgathatom a hülyeségeit.

Képes voltam húsz percig ülni és nem csinálni semmit az széken való hintázáson kívül. Aztán viszont meguntam. Méghozzá nagyon elegem lett a kussolásból. De meg kell várni a hülye orvost, mert ha most lelépek, akkor a Tata megint be fog rágni rám. Milyen pech, hogy ő volt  vizsgáztatóm az egyetemen és beszólogattam neki párszor a kopasz feje miatt. Ez az én formám.

Felálltam és odavonszoltam magam a gyógyszeres szekrényhez, elővettem a kulcsot a szekrény tetején lévő kaktusz alól ( mindig mindenhol oda rejtik ), aztán elkezdtem turkálni a bent lévő cuccok között azon gondolkodva, hogy mégis mi az istenért jöttem én orvosnak. Komolyan, általánosban majdnem megbuktam biológiából és középiskolában is csak az utolsó évben szedtem fel magam. Most meg itt unom az életem az ország harmadik legjobb kórházában egy fúria társaságában, aki épp játssza a hattyú halálát az egyik ágyon.

Azok a szarok ritka kényelmetlenek. Tényleg, semmire sem lehet őket használni. De nem baj, had feküdjön rajta szerencsétlen haldokló hetvenes nénike. Kit érdekel, hogy már amúgy is mindjárt kiköpi a tüdőjét, okozzunk neki még gerincferdülést is. Komolyan költhetnének többet is a kényelemre.

 - Hé te… Házisárkány, gyere már ide. – szóltam oda a még mindig fetrengő szőkének, miközben elkerekedő szemmel figyeltem a kezemben tartott üvegcse tartalmát.

Mikor volt szíves mellém fáradni, felmutattam az üveget. Valami sárga löttyben – gondolom a kiszáradás ellen – két gyönyörűen felismerhető szemgolyó úszkált.

 - Hahh… pchihopata van a kórházban. – kezdtem komor hangon. – Hát ez rohadt jó. – röhögtem fel végül.

Faith

A fehér papír alsó bal sarkába odafirkantottam dőlt betűkkel vezetéknevemet és a nem régiben megszerzett dr. titulusomat. Egészen jól mutatott a nevem mellett. De hiszen én már amióta megtanítottak írni a dr. előtagot a nevem elé veszem. Már két évesen is azt játszottam a barbie babáimmal, hogy autóbalesetet szenvednek, aztán pedig Cindy, a kedvenc babám, aki történetesen egy szív- és idegsebész volt, meggyógyította Kent, és a többi szőke apró teremtményt. Aztán néhány év múlva, rájöttem, hogy a babáknak nem dobog a szívük, így pedig nincs mit újraindítani, vagy működésbe hozni. Az óvódás társaimon kezdtem gyakorlatozni. Ők viszont nem díjazták, mikor hétfő reggel nem a kedvenc babámmal jelentem meg, hanem egy orvos táskával. Senki nem akart a páciensem lenni, mert féltek a furcsa műszereimtől. Nem is értem őket, hiszen én mindig elmondtam, hogy nem kell félniük sem a fecskendőtől, sem az orvosi spatulától, de főleg nem a sztetoszkóptól. De nem hittek nekem, és senki nem akarta, hogy megvizsgáljam. Most azonban az itt ücsörgő emberek mind arra várnak, hogy megvizsgáljam őket, aztán pedig mindent megtegyek, hogy ismét makk egészségesek legyenek. 
Egy halk sóhajtás hagyta el ajkaimat, majd az idős férfit, aki most már dalra fakadt, és megállás nélkül énekelte az "I will be popular" című számot, az egyik nővér gondjaira bíztam, aki rögtön felvitte az egyik vizsgálóba. 
- Az biztos, hogy híres lesz uram, ha így folytatja ezt az eszméletlenül hamis kornyikálást - pislogtam rá bájosan, majd megnyomtam a lift gombját, és még intettem egyet az öregembernek, aki most már táncolt is a székben. Valahogy nem érdekelte, hogy így még több vért veszít. 
Megcsóváltam fejemet, majd Henderson hangját hallva megpördültem és felnéztem ravaszul csillogó szemeibe. 
- Henderson, szerintem az lenne a legjobb, ha magadat ápolgatnád a közeli mosdóban. Azt mondják a maszturbáció segít levezetni a stresszet a leghatékonyabban. Rád is férne egy kis pihenő, miután sikerült kétszer bájosan rápislognod a drogos kölykökre. Elképesztő voltál - forgattam meg szemeimet, majd fehér köpenyem zsebébe csúsztattam kezeimet, és visszaindultam a váróterem közepére, hogy felmérjem milyen sérültek vannak még jelen. Az első lépés után azonban a srác egyik keze a fenekemen landolt. Arcomat elfutotta a méreg, és valószínűleg ha nem bámultak volna minket ennyien még fel is pofozom. De mivel jól nevelt vagyok, és vigyáznom kell a hírnevemre, így inkább csak lehunytam pilláimat, és elszámoltam tízig, míg ez a perverz állat lelépett. 


Ma már nem vágyom másra, mint hogy hazamenjek, bedőljek az ágyba, miközben megnézem a kedvenc sorozatomat. Első nap azt hiszem sikerült mindenfélét összevarrnom, és az egésznapos állómunka egy kicsit lefárasztott. Nem úgy mint kedves társamat, aki már az első beteg után feladta. A karórám kis mutatója még csak most ütötte el a háromnegyed ötöt, de már nem tudtam tovább talpon maradni, így muszáj volt keresnem egy üres kortermet, ahol nyugodtan ledőlhettem egy órácskára. Az első csendesnek tűnő terem ajtaját szélesre tártam magam előtt, de másodpercekkel késöbb már rájöttem, hogy rettentő rosszul tettem, ugyanis csípő fájdalom hasított a felkaromba. Hirtelen kaptam oda tekintetemet, és egy kiálló üres injekciós fecskendő állt ki belőle. Amilyen hirtelen csak tudtam, kirántottam a bőrömbe mélyedt tűt, majd a földre vágtam. Gyűlőltem a fájdalmat, ez pedig igencsak meglepett, ráadásul nem volt kellemes érzés. Azzal semmi bajom nem volt, hogy másokat szurkáljak, de hogy belém tűt állítsanak... Feleszmélésemet követően támadómat kezdtem keresni. 
- Gondolhattam volna! - csattantam fel élesen, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Nem is értem miért nem fordultam ki innen rögtön. 
- Meg se akarom tudni, hogy mit művelsz itt! Ne magyarázkodj. Még véletlen se. De ne merj háborogni, hogy én már az első szavaid után elítéltelek. Már akkor láttam, hogy milyen egy pökhendi, lusta, naplopó alak vagy! És ha még egyszer csak egy ujjal is hozzámérsz, teszek róla, hogy a maszturbációs óráid a mosdóban fájdalmasan teljenek, kollega - mondtam csöpögő gúnnyal utolsó szavamat. Nem zavartattam tovább magam, túl fáradt voltam, hogy felképeljem. Majd legközelebb, mert tudom, hogy ugyis lesz legközelebb. Inkább csak végig dőltem az egyik megvetett ágyon, és lehunytam szemhéjaimat. 

Jared

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy milyen hatással vagyok a nőkre. Már hét éves koromban rájöttem, hogy elég csak édesen vigyorognom, bókolnom nekik is máris azt teszik, amit mondok nekik. Hát most komolyan. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy nőnemű visszautasított. Tizenhárom voltam, lehetetlenül beképzelt, szerelmes és ezáltal egy cseppet szerencsétlen is (milyen szerencse, hogy ezeket már mind kinőttem). A büdös ribancot Chystal-nak hívták és nem érzett égető vágyat az iránt, hogy teljesítse egy kérésemet és eljöjjön velem moziba. A kedvéért még egy szörnyen nyálas, csajos filmet is hajlandó lettem volna megnézni, de neeem. Ő nem akart. Hát én viszont próbálkoztam. Aztán három hét után megunta, hogy folyamatosan hozzá beszélek és nemes egyszerűséggel elküldött a francba. Csak egy csöppet akasztott ki. Na, azóta nem megyek nőkkel moziba. Pfejj…

De rajta kívül még senki sem volt képes ellenállni nekem. Komolyan, esküdni mernék, hogy ha most odamennék ahhoz a nénikéhez, aki látszólag közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez és bepróbálkoznék nála, azonnal újjáéledne a bioritmusa.

Ez itt. Ez a nőszemély viszont pofátlanul hátat fordít nekem és még képes olyasmit is mondani, hogy nem nyűgözöm le. Hát felháborodtam, na.

Kissé oldalra billentettem a fejem, majd elmosolyodtam.

 - Csak érdeklődtem. – vontam vállat. – Megyek, keresek valami leápolni valót. Jó munkát kolléga. – csaptam búcsúzóul a fenekére, majd, mint aki jól végezte dolgát elindultam az imént említett nénike felé.

Unottan ültem az egyik üres kórteremben, lábaimat feldobva az asztalra és hanyagul hintázva a székemen. Miután sikerült túlteljesítenem magamon és vagy öt sérültet nem volt más dolgom, így gondoltam elfogyasztok egy tündéri kis nővérkét ebédre. De aztán tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal a fél hetes találkozóig Dr.Dunts-tal és azzal a sunyi nőszeméllyel így fogtam magam és egy órával előbb már untam az életem a megbeszélt helyen.

Felemeltem néhány injekciós tőt a tálcáról és unalmamban elkezdtem őket dobálni az ajtóra függesztett parafa táblára.  Hahh… házi készítésű Dart’s. Most mondja valaki, hogy nem vagyok zseniális!

Faith

Csíprő tettem kezeimet, és kritikus pillantásokkal figyeltem a srác minden egyes mozdulatát. Persze, miért is ne választaná a legkönnyebb esetet. Hiszen mit tud kezdeni egy kis csajjal, aki teljesen beszívott? Azonkívül, hogy megnézi dobog-e még a szíve, vagy már feladta, semmit. De láthatólag ő még élt, ugyanis nagyon is tisztában volt vele, hogy kell vigyorogni a kócosra. 
Pár percig még figyeltem párosukat, majd szétnéztem a betegek között, és oda sétáltam egy férfihez, aki alkoholos üveggel a kezében járkált fel-alá enyhén meggörnyedve. 
- Uram, adja azt ide nekem - mondtam határozott hangon a férfinek, és kivettem kezéből az üveget, ami pillanatok múlva már a közeli szemeteskukában landolt. Mintha nem lenne kitéve az ajtóra, hogy tilos behozni ide állatot, alkoholt, meggyújtott cigarettát... Felháborító emberek vannak. Nem értem minek áll ott az a nővér is, ahelyett, hogy megnézné melyik sérülés a legsúlyosabb, és rangsorolná a betegeket. Az alkoholistákat meg nem kéne beengedni ide melegedni. - A kocsma két sarokkal lejjebb van, nem itt kell itókázni. Távozzon - mutattam az ajtó felé, de a férfi szemei ködösen csillantak meg, majd fogait  csikorgatva felemelte bal kezét, amire egy sötétzöld törölköző volt csavarva. Az anyag már rég átázott a vértől. 
- Egy kis baleset történt - mondta fojtott hangon, és leszedte róla az anyagot. Hát ilyen nem láttam még az órákon, hogy egy férfinek vagy tíz darab szög volt átlőve a tenyerén és az alkarján. Vettem egy mély levegőt, majd mint aki teljesen nyugodt, a férfit az egyik székhez kísértem.
- Megtenné, hogy nem mozgatja az ujjait? - kérdeztem ingerülten, mert így csak még több vért veszített.
- De én nem is mozgatom. Azt sem érzem, hogy vannak - vonta meg a vállát, nem törődöm módon. - Adhatna valami fájdalom csillapítót, mert elvette az alkoholomat, ami legalább egy kicsit elkábított. 
Egy betegnek nem az a dolga, hogy csendben marad, hogy az orvos gondolkodhasson? De ez, beszél és beszél... miért nem a torkába lőtte azokat a szögeket? Sokkal könnyebb lenne a dolog, csak át kellene cipelnem a halottasházba.
- Befogná? - kiáltottam rá, majd ráöntöttem egy nagy adag fertőtlenítőt a kezére, amítől ismét felszisszent, de utána már nem szólt egy szót sem. Végre. 
Lefertőtlenítettem a kezét, majd hívtam az egyik nővért, hogy csináljon röntgen felvételeket a kezéről, milyen idegek sérültek a karjában. Addig talán nem kellene hozzányúlnom, mert a hapek beperel. Kitöltöttem a férfi aktáját, majd megtámaszkodtam a pulton, és pillantásomat végig járattam a termen, a kócos srácot keresve. Meglepődötten tapasztaltam, hogy már nem beszélgetett a "beszívott kiscicával", és sehol nem láttam. Nem mintha zavart volna, hogy eltűnt, csak furcsa volt, hogy... még se tűnt el. Lehunytam szemeimet egy pillanatra, mikor forró lehelete bőrömet perzselte. 
- Ezt mégis miből gondolod? - vontam fel értetlenül szemöldököm, majd szembe fordultam vele. Miért kell ennyire közel állnia? Igazán hátrébb mehetne. 
- De ha az is lennék, nem lennék köteles ilyen dolgokat az orrodra kötni. Menj, keríts magadnak egy nővérkét, én nem vagyok vevő a macsós vigyorodra. Tudod, egy leszbit ez nem hat meg - mondtam enyhén sértődötten, majd visszafordultam a betegemhez. 
Még hogy én leszbi. Rettentően örülnöm kellene, hogy az én kedves társamnak ilyen sok ideje van járatni azt a piszkos fantáziáját. 

Jared

Nem mulasztottam el pár lehengerlő mosolyt küldeni a szembe jövő nővérkék felé, akiknek természetesen már egy ilyen aprócska gesztustól elgyengültek a térdeik és meg kellett kapaszkodniuk a legközelebbi stabil dologban. Nem is értem, hogy hisztis szőke tündérke, akivel két hónapon keresztül a napjaimat kell eltöltenem miért nem olvadt azonnal a karjaimba. Pedig egész csinos. Hosszú, selymes szőke haj, vékony derék, széles csípő, hosszú lábak, kellően telt keblek. Nem tudom elképzelni, hogy miért nem rángatott már be két perce az egyik szertárba. Sajnálatos, hogy ő is elvégezte az orvosit, mert akkor valószínűleg nem IQ hiányos. Hihetetlen, komolyan mondom. És irritáló. De sebaj. Nekem nem okozhat gondot megszerezni.

 - Hidd el, nem csak a nyelvemmel tudok bánni. – küldtem felé egy sugárzó mosolyt, majd még mindig zsebre vágott kézzel sétáltam utána. Természetesen ki nem hagytam volna, hogy tekintetemet formás fenekén pihentessem, amíg odaértünk a sürgősségire. Nézni szabad, ezt igazán nem vetheti senki a szememre.

Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy miért is épp ezt a pályát választottam. Gyerek koromban már a tű látványától is elájultam, a fogorvos szó hallatától pedig bevehetetlen állapotban kerültem. Ettől a gusztustalan kórház szagtól pedig, ami a fertőtlenítő a gyógyszer és az antibiotikum keveréke, még mindig rosszul vagyok. Csak megszokom majd. Remélem.

 - A szédült kiscicát kérem. – böktem fejemmel a láthatólag nagyon beállt kiscsajra. Vele csak könnyebben elbánok, mint azzal a kétajtós szekrénnyel, aki valahogy leszedte mind a három réteg bőrt a karjáról.

Meg sem várva Ms Mindennek-tökéletesnek-kell-lennie reakcióját odavonszoltam magam a szinte szék mellett fetrengő lányhoz. Leguggoltam hozzá, majd megmértem a pulzusát, aztán rendesen felültettem a székre.

 - Mit szívtatok? – kérdeztem szinte csevegő hangnemben. A kiscsaj lassan felnyitotta a szemét és rám nézett.

 - Asszem… LSD volt. – szuszogta. Elfintorodtam, majd felálltam és hoztam neki egy pohár vizet.

 - Az szar. Tíz percig poén, de aztán jobb esetben odahánysz tőle, ha meg rosszabbul jársz, akkor látod hova kerülsz. – mondtam, miközben a kezébe nyomtam a poharat és megitattam vele a vizet. Pár percig a fejét fogva, nagyokat lélegezve bámult maga elé, aztán felnézett rám.

 - Orvos vagy?

 - Ja.

 - Hát nem úgy nézel ki. – jelentette ki, mire egy sértődött pillantást küldtem felé.

 - Mert?

 - Mert utálom az orvosokat. – vigyorodott el. Szintén elmosolyodtam, majd elküldtem az egyik kórterembe, hogy majd a nővérke felveszi az adatait és értesíti a szüleit. Aztán odasompolyogtam a szöszihez és a háta mögé állva figyeltem, amit művel. Mikor befejezte az ügyködést és még mindig háttal állt nekem elmosolyodtam.

 - Mond csak, te leszbi vagy? – suttogtam kéjesen a fülébe.

Faith

Szőkés-barna, szembe lógó kusza tincsek, édes mosoly, ártatlanul csillogó íriszek, kellően vastag ajkak, amik szinte vonzzák az ember lányának tekintetét. Egy ilyen férfi, vagy srác, hogy lehet orvos? Talán nem kellene leírnom őt egy életre az miatt, hogy már élete első és legfontosabb orvosi gyűlésén sem tudott időben megjelenni. Ha nem a munka társam lenne, még azt is mondhatnám, hogy jó pasi, de természetesen ez a felelőtlen és meggondolatlan kijelentésem is csak addig élne, amíg meg nem ismerném belső tulajdonságait. Soha nem voltam túl szerencsés a férfiak terén. Az egyik rossz választás, követte a másikat. És mindig ugyanabba a hibába tudtam belebotlani. Beleestem azokba a piszkosul jóképű és szemérmetlenül sármos férfiakba, akiknek egy szikrányi kedvesség sem lobbant fel még soha sem a szívükben. Na jó, nem is értem magam, hogyan jutottam el eddig a témáig, de azt hiszem nem is akarom. Most az a lényeg, hogy mindjárt lent leszünk a sürgősségin, ahol megrohamoznak minket a betegek. 
Komolyan azt képzeli, hogy az óvódában vagyunk, és annyira laza, ha összekócoljuk egymás haját? Hát nagyon rosszul képzeli. Még egy rossz pont neki. Inkább meg sem szólaltam, amíg összeborzolta szőke tincseimet, de amint kinyitotta a száját, már tudtam, hogy nehezen fog menni, hogy visszafogjam magam. Pedig én nagy általánosságában egy nyugodt személy vagyok, de ő már a viselkedésével, az első percben kivívja az ellenszenvemet. 
- Remélem nem csak a szavakat tudod ennyire magabiztosan egymás után pakolni, hanem a levágott végtagokat is - pislogtam rá teljesen ártatlanul, majd miután egy csatt segítségével feltűztem hajamat én is utánuk indultam. 
A sürgősségin a páciensek, mintha megérezték volna, hogy újoncokat hoznak, még az átlagosnál is jobban vigyáztak a testiépségükre. Alig volt egy két ember a hófehér folyosón. Nem mintha nem bíznék a tudásomban, hiszen ha kell bármit megoldok. Feltalálom magam. Remélem Dr. Henderson is így lesz ezzel. 
- Melyiket akarod? - kérdeztem a kócos csávótól, miközben pillatásomat végig futtattam a "kínálaton". Boka ficam, felrepedt szemöldök, beszívott fiatalok és társaik...

Jared

Összevontam szemöldököm, mikor megpillantottam a hozzám lépő, kissé ideges szőke nőt, aki láthatólag nem repesett az örömtől, hogy velem kell majd dolgoznia. Nem is értem miért. De tényleg. Főleg kétségbevonom az épelméjűségét, mert nő. Talán vak? Vagy esetleg egyéb problémákkal küzd? Lehet, hogy meg kéne érdeklődnöm tőle, mert nem garantált a testi épségem mellette. Most meg milyen gorombán szól már rám. Kezd röhelyes lenni, hogy itt pattog nekem, miközben még egy büdös szót sem szóltam hozzá. És van képe még megpróbálni lecserélni engem. ENGEM! Engem nem szoktak csak úgy elcserélni, a nők meg pláne nem!
Nem leszünk mi jóban, már most látom. Pedig igazán nincs humorom két hónapon keresztül fightolni egy felhúzott ribanccal, aki minden egyes szavamba beleköt. Ami azt jelenti, hogy le kell nyűgöznöm. Nem mintha nekem ez akkora problémát jelentene, de akkor is. Nem is értem minek engedték be ide ezt a nőszemélyt. Szerintem összetévesztette a rehabilitációs osztállyal a gyülekezőt. Mert igazán ráférne egy kis aromaterápia, az biztos.
Nagyon sóhajtottam, majd laza félmosolyra húztam ajkaimat és összeborzoltam a villámló tekintettel felém bámuló nő haját.
 - Nyugalom szöszi. Én mindenben tökéletes vagyok. - kacsintottam rá, aztán zsebre vágtam kezeimet és teljes nyugalomban indultam meg a sürgősségi felé. Ha már egyszer oda küldtek...

Faith

Késésben vagyok! Én!? Ez egyszerűen felháborító. Soha életemben, ezidáig még nem késtem el sehonnan. Erre ma, mikor fontos lenne odaérnem elsők között a kórházba, és csupán háromnegyed órám van megérkezni, még mindig csak fogkefével a számban, ugrálok végig az aprócska konyhámon, miközben nadrágomat félig meddig már sikerült magamra cibálnom. 


Gyűlölök késni. Igaz, hogy még van tíz percem, hogy felmásszak a harmadik emeletre, ahol végre belevethetem magam az orvosok kemény életébe, de biztosan nem én leszek az első. És hogy ebben mi olyan borzalmas? Hogy biztos úgy fognak elkönyvelni, mintha csak egy felelőtlen és megbízhatatlan léhűtő nőszemély lennék. Pedig ez nem igaz! Ötéven keresztül kitűnő eredményekkel végeztem az orvosin, és mindig is erre a napra vártam. 
- Csak nem én fogok utoljára érkezni - nyöszörögtem magamnak halkan, miközben megállás nélkül alsó ajkamat harapdáltam és kezeimet tördeltem.
Maximalista voltam és rettentően kritikus, de főleg magammal szemben. Ezért a kis incidensért pedig legalább tizenöt fekete pontot érdemelnék. 
Mégis valamiféle megnyugvással töltött el, mikor benyitottam a hatalmas terembe, és még sehol nem láttam senkit. Karórámra pillantottam, és rá kellett jönnöm, hogy a nagy sietségben elnéztem az időt és még volt húsz percem a gyűlés kezdetéig. A terem elejébe sétáltam, majd neki támaszkodtam egy üres fal résznek, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a széles lengőajtóra és a megmagasított katedrára is. Alig vártam, hogy végre megérkezzen a többi gyakornok is, és az orvosaink is, akiknek a kezei alatt sikeres doktorokká fogunk válni. 


Hátra pillantottam, mikor a főorvos felhívta az egyik gyakornok figyelmét, hogy mennyire fontos a tökéletes időzítés, a pontosság. Teljesen egyetértettem vele. Aki nem képes erre, ne legyen orvos. Nagyon reméltem, hogy csak kevés - vagy inkább semennyi - ilyen link alak került be ebbe a kórházba, és nem fogják nehezíteni mások munkáját, de legfőképpen az enyémet. Én, az ilyenekkel ellentétben komolyan veszem a munkámat és próbálom kihozni magamból a lehető legjobbat. Ami mindig sikerül.
Ahogy meghallottam nevemet, az izgalomtól széles mosoly terült el számon, de egy rossz érzés kerekedett felül rajtam. Megérzésem helyesnek bizonyult, ugyanis Henderson ugyan az a személy volt, aki elkésett a gyűlésről. Ohh, hogy az a... számról rögtön le is hervadt a bájos mosoly. 
- Én vagyok Hudson - nyomtam meg erősen szavaimat, majd tekintetemmel máris az orvosunkat kezdtem keresni. Párt kell cserélnem. Nekem komoly terveim vannak, nem holmi kócos, sármosan vigyorgó kisfiúk hibáit akarom folyamatosan rendbe hozni. 
- Dr. Dunts, meg szeretném kérdezni, nem lehetne-e, hogy átmegyek egy másik csoporthoz? Mr. Hendersonnak rengeteg figyelemre lesz szüksége - próbáltam meggyőzni a férfit, de mikor határozottan kijelentette, hogy arról szó sem lehet, és hogy meg kell tanulnunk együtt dolgozni, rá kellett jönnöm, hogy itt mindenki arra játszik, hogy tönkre tegye az én fényes karrieremet. Felháborító! Dr. Dunts elindult a folyosón, én pedig hátra fordultam Hendersonhoz. 
- Ha valamit elrontasz... ha keresztbe teszel nekem, megkeserülöd - fenyegettem meg a srácot. 
- Dr. Hudson, megtenné, hogy meghagyja nekem azt a feladatot, hogy kiszabjam mi lesz a büntetésük, ha hibát vétenek? Köszönöm - mondta egyszerűen a férfi, én pedig megszólalni sem tudtam a bennem felgyülemlett dühtől. - Szedjék össze magukat, a sűrgősségire mennek. 

Jared

Összekuszálódott hajjal, kicsit zihálva szedve a levegőt léptem ki az egyik szertárból. Egy pillanatra megálltam az ajtóban és visszanéztem a még mindig falhoz támaszkodva kipirult arccal bámult maga elé. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, aztán behajtottam magam után az ajtót.  Megigazítottam az ingemet, aztán vállamra vetettem az aktatáskát és elindultam a második emeleti gyülekező felé. Esküszöm már csak azért megérte elszenvedni 5 évet az orvosin, mert a kis nővérkék ennyire készségesek, ha arról van szó, hogy fel kelljen ajánlani a khm… szolgálataikat. Meglepően édesek a rövid ruhácskáikban. Eltekintve persze attól a debela öregasszonytól, aki a recepciónál kacsintott rám. Pfujj…

A hatalmas kör alakú teremben rengetegen voltak. Legtöbbjük fehér köpenyben illetve halványzöld műtősruhában voltak, de mindegyikük az állványon álló, őszülő férfi felé nézett. Próbáltam minél észrevétlenebb lenni és belevegyülni a tömegben, úgy oda oldalazni a többi rezidenshez, de a Tata szeme félreérthetetlenül villant rám. Csodás.

 - Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a mi munkákban a nélkülözhetetlen a precizitás és még inkább a pontos időzítés! Egy pillanat egy ember életébe kerülhet. Igazam van Dr. Henderson? – megtorpantam a tömeg közepén, majd összeszorítottam szemeimet, aztán kelletlenül fordultam a főorvos felé.

 - Hogyne. – küldtem felé egy sugárzó mosolyt, aztán beálltam azon csoportba, ahova én is tartoztam. Kaptam még pár megrovó pillantást, aztán a Tata folytatta a mondókáját.

 - Minden orvos kap két rezidenst, két hónapra. Gondolom nem kell megemlítenem, hogy a gyakornokoknak mindig készen kell állniuk és teljesíteniük kell az orvos minden egyes kérését. Ezt tekinthetik bizonyos próbaidőnek is, hiszen a végén attól függ, hogy milyen pozícióba kerülnek, hogy a tapasztalt orvos milyen véleménnyel lesz róluk. – magyarázta.

Most kezdjek el ugrálni örömömben? Nem is értem mit tesztelgetnek itt még minket. Öt éven keresztül szenvedtem az orvosi egyetemen a rohadt latin szakszavak bemagolásával, erre nem is biztos, hogy jó helyen végzek. Hát beszarok esküszöm. Karbatett kézzel elégedetlenül hallgattam, ahogy felsorolja a párokat és hogy kihez osztják be.

 - … Hudson és Henderson pedig Dr. Dunts-hoz. Ennyi, oszolj. – csapta össze a mappáját a Tata, aztán eltrappolt. Elhúztam a számat.

 - Ki az a Hudson? – szólaltam meg fennhangon.