Faith

Késésben vagyok! Én!? Ez egyszerűen felháborító. Soha életemben, ezidáig még nem késtem el sehonnan. Erre ma, mikor fontos lenne odaérnem elsők között a kórházba, és csupán háromnegyed órám van megérkezni, még mindig csak fogkefével a számban, ugrálok végig az aprócska konyhámon, miközben nadrágomat félig meddig már sikerült magamra cibálnom. 


Gyűlölök késni. Igaz, hogy még van tíz percem, hogy felmásszak a harmadik emeletre, ahol végre belevethetem magam az orvosok kemény életébe, de biztosan nem én leszek az első. És hogy ebben mi olyan borzalmas? Hogy biztos úgy fognak elkönyvelni, mintha csak egy felelőtlen és megbízhatatlan léhűtő nőszemély lennék. Pedig ez nem igaz! Ötéven keresztül kitűnő eredményekkel végeztem az orvosin, és mindig is erre a napra vártam. 
- Csak nem én fogok utoljára érkezni - nyöszörögtem magamnak halkan, miközben megállás nélkül alsó ajkamat harapdáltam és kezeimet tördeltem.
Maximalista voltam és rettentően kritikus, de főleg magammal szemben. Ezért a kis incidensért pedig legalább tizenöt fekete pontot érdemelnék. 
Mégis valamiféle megnyugvással töltött el, mikor benyitottam a hatalmas terembe, és még sehol nem láttam senkit. Karórámra pillantottam, és rá kellett jönnöm, hogy a nagy sietségben elnéztem az időt és még volt húsz percem a gyűlés kezdetéig. A terem elejébe sétáltam, majd neki támaszkodtam egy üres fal résznek, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a széles lengőajtóra és a megmagasított katedrára is. Alig vártam, hogy végre megérkezzen a többi gyakornok is, és az orvosaink is, akiknek a kezei alatt sikeres doktorokká fogunk válni. 


Hátra pillantottam, mikor a főorvos felhívta az egyik gyakornok figyelmét, hogy mennyire fontos a tökéletes időzítés, a pontosság. Teljesen egyetértettem vele. Aki nem képes erre, ne legyen orvos. Nagyon reméltem, hogy csak kevés - vagy inkább semennyi - ilyen link alak került be ebbe a kórházba, és nem fogják nehezíteni mások munkáját, de legfőképpen az enyémet. Én, az ilyenekkel ellentétben komolyan veszem a munkámat és próbálom kihozni magamból a lehető legjobbat. Ami mindig sikerül.
Ahogy meghallottam nevemet, az izgalomtól széles mosoly terült el számon, de egy rossz érzés kerekedett felül rajtam. Megérzésem helyesnek bizonyult, ugyanis Henderson ugyan az a személy volt, aki elkésett a gyűlésről. Ohh, hogy az a... számról rögtön le is hervadt a bájos mosoly. 
- Én vagyok Hudson - nyomtam meg erősen szavaimat, majd tekintetemmel máris az orvosunkat kezdtem keresni. Párt kell cserélnem. Nekem komoly terveim vannak, nem holmi kócos, sármosan vigyorgó kisfiúk hibáit akarom folyamatosan rendbe hozni. 
- Dr. Dunts, meg szeretném kérdezni, nem lehetne-e, hogy átmegyek egy másik csoporthoz? Mr. Hendersonnak rengeteg figyelemre lesz szüksége - próbáltam meggyőzni a férfit, de mikor határozottan kijelentette, hogy arról szó sem lehet, és hogy meg kell tanulnunk együtt dolgozni, rá kellett jönnöm, hogy itt mindenki arra játszik, hogy tönkre tegye az én fényes karrieremet. Felháborító! Dr. Dunts elindult a folyosón, én pedig hátra fordultam Hendersonhoz. 
- Ha valamit elrontasz... ha keresztbe teszel nekem, megkeserülöd - fenyegettem meg a srácot. 
- Dr. Hudson, megtenné, hogy meghagyja nekem azt a feladatot, hogy kiszabjam mi lesz a büntetésük, ha hibát vétenek? Köszönöm - mondta egyszerűen a férfi, én pedig megszólalni sem tudtam a bennem felgyülemlett dühtől. - Szedjék össze magukat, a sűrgősségire mennek.