Jared

Mekkora hülyeség már, hogy minden nap végén megbeszélés van? Már rég elhúztam volna, de neeem, mert nekünk meg kell várni, míg a drága Dr. Dunst méltóztatik idevonszolni a hájas hátsóját. Nincs is kedvem várni rá. De ha már képes voltam ennyit szenvedni az orvosin a diploma miatt, akkor szépen erőt veszek magamon és kibírom. Addig is kilyuggatom az ajtót az injekciós tűkkel. Ahhoz képest, hogy egy emberi szívet dobálok körbe, egész jó szórakozás.

Mikor hirtelen nyílt az ajtó, nem hiányzott sok hozzá, hogy hanyatt vágódjak a székkel. Mégis milyen marha nyitogat kopogás nélkül? Csónakban született vagy mi van már? Meg sem lepődtem, hogy az ajtó nyílása előtti pillanatban eldobott tű ügyesen eltalálta az érkezőt. Ebből is látszik, hogy milyen jól dobok. Mondtam én, hogy utánozhatatlan vagyok.

Nem tetszésem jeléül elfintorodva vettem tudomásul, hogy a belépő nem más, mint a zsémbes rezidens társam. Nem is értem ilyen angyali pofival hogy lehet valaki ilyen házisárkány. Előre sajnálom a pasit, akit ez a nőszemély kifog. Egyetlen szó nélkül hagytam, hogy leordítsa a fejemet.

 - Tudod, nekem vannak ajánlkozók és nem szorulok rá, hogy önmagamat elégítsem ki. Nem szép dolog önmagunkból kiindulni. Attól még, hogy nincs egy épeszű hímnemű, aki meg akarna fektetni egy ilyen fontoskodó hárpiát, engem még mindenki imádhat. – vontam vállat, miközben kibetűztem a injekcióról lekapart papír feliratát. Antibiotikum. Fenébe, pedig reménykedtem benne, hogy legalább egy nyugtatóssal sikerült eltalálnom. Pech. Most hallgathatom a hülyeségeit.

Képes voltam húsz percig ülni és nem csinálni semmit az széken való hintázáson kívül. Aztán viszont meguntam. Méghozzá nagyon elegem lett a kussolásból. De meg kell várni a hülye orvost, mert ha most lelépek, akkor a Tata megint be fog rágni rám. Milyen pech, hogy ő volt  vizsgáztatóm az egyetemen és beszólogattam neki párszor a kopasz feje miatt. Ez az én formám.

Felálltam és odavonszoltam magam a gyógyszeres szekrényhez, elővettem a kulcsot a szekrény tetején lévő kaktusz alól ( mindig mindenhol oda rejtik ), aztán elkezdtem turkálni a bent lévő cuccok között azon gondolkodva, hogy mégis mi az istenért jöttem én orvosnak. Komolyan, általánosban majdnem megbuktam biológiából és középiskolában is csak az utolsó évben szedtem fel magam. Most meg itt unom az életem az ország harmadik legjobb kórházában egy fúria társaságában, aki épp játssza a hattyú halálát az egyik ágyon.

Azok a szarok ritka kényelmetlenek. Tényleg, semmire sem lehet őket használni. De nem baj, had feküdjön rajta szerencsétlen haldokló hetvenes nénike. Kit érdekel, hogy már amúgy is mindjárt kiköpi a tüdőjét, okozzunk neki még gerincferdülést is. Komolyan költhetnének többet is a kényelemre.

 - Hé te… Házisárkány, gyere már ide. – szóltam oda a még mindig fetrengő szőkének, miközben elkerekedő szemmel figyeltem a kezemben tartott üvegcse tartalmát.

Mikor volt szíves mellém fáradni, felmutattam az üveget. Valami sárga löttyben – gondolom a kiszáradás ellen – két gyönyörűen felismerhető szemgolyó úszkált.

 - Hahh… pchihopata van a kórházban. – kezdtem komor hangon. – Hát ez rohadt jó. – röhögtem fel végül.