Jared

Tudni kell rólam, hogy nagyon gyorsak a hangulatváltásaim és ezeket csak az bírja ki hosszabb távon, akinek nagyon edzettek az idegei. Az igazat megvallva pedig nem sok ilyen emberrel találkoztam életem során. A legtöbben egyszerűen képtelenek voltak elviselni, hogy az egyik pillanatban még önfeledten nevettem, aztán viszont már vészjósló csönd telepedett körém. Nem értették, hogy miért csinálom, sőt, még képesek voltak egyszer azzal is megvádolni, hogy szándékos merénylet, melynek célja az, hogy elüldözzem magam körül az embereket. Pedig ennek egyáltalán semmi valóság alapja, hiszen alapjában véve nagyon is társaság kedvelő vagyok és egy cseppnyi antiszocialitásra való hajlamot sem tapasztaltam még magamban. Ez... csak úgy jön. Még kezelésre is jártam miatta, hogy kezelni tudjam. Úgy van, kemény három és fél éven keresztül hetente kétszer, minden délután ott feküdtem egy vörös bársonykanapén és az érzelmeimről beszéltem egy totál idegen nőnek. Akkor nagyon utáltam. Tizennégy éves voltam és minden egyes apró kis mozzanatot el kellett mondanom annak a pofátlan nőszemélynek az életemből. Pont abban a korszakban voltam, amikor az önbizalmam sem volt a toppon plusz már bőven furán éreztem magam, nem beszélve arról, hogy szinte minden órában szükségem volt némi... khm, segítségre. De most így visszagondolva, anyám nagyon is jól tette, hogy nem engedett belőle. Hiszen kifejezetten segítette. Ha nem tanultam volna meg a terápiák alkalmával kontrollálni a hangulathullámaimat, akkor most valószínűleg nem lehetnék orvos. Hiszen mégis hogy nézne ki az, ha egy félresikerült műtét után egyszerűen dührohamot kapok? Azt hiszem az ajánló levelemnek annyi lenne...

De azzal, hogy ezek a hangulatingadozások viszonylag elmúltak, az önbizalmam is a duplájára nőtt, pedig eredetileg sem volt belőle kevés. Tisztában voltam vele, hogy mire vagyok képes és, hogy hogyan érhetem el azt, amit pedig magamtól nem tudtam megszerezni, találtam más módot, hogy végül mégis csak az enyém legyen.

Jelen pillanatban pedig határozottan úgy éreztem, hogy meg kell leckéztetnem Faith-t, hogy aztán többet ne kezdjen el ok nélkül kötekedni velem és játszani a kemény kislányt. Hiszen bármennyire is próbál ellenállni én végül úgy is nyerek és meglágyítom a szívét.

Amikor azonban megszólalt, teljesen másra számítottam, amit hallottam. Arra gondoltam, hogy majd egy újabb gyenge fenyegetést kapok válaszul, ehelyett egy olyan sokkoló ténnyel állított szembe, amit őszintén szólva elsőre képtelen voltam elhinni. Azonban többszöri átgondolás után mégis kezdtem értelmét látni az egésznek. Egy olyan nő, akinek már van szexuális tapasztalata és a kislányos erkölcseit már régen levetkőzte, egyszerűen omlott volna a karjaimba. Ő mégis olyan hideg és elutasító volt, mint az első nőm. Tapasztalatlan. Megköszörültem a torkom, majd egy lépést tettem hátrafelé. Nem kifejezetten rémisztett meg a gondolat, hogy még nem volt dolga férfivel, inkább tudomásul vettem, hogy ez esetben kicsit vissza kell vennem. Hiszen ez nem játék, én pedig nem vagyok akkora szemétláda, hogy esetlegesen maradandó lelki sérülést okozzak neki. Ennek ellenére a pillanatnyi zavar után ismét visszakúszott az arcomra a pimasz mosoly.

 - Hány éves is vagy kiscicám? Mégis mi történt az ösztrogénellátásoddal?

Faith

Az még haggyán lett volna, hogy fenyegetésem rettentően gyengére sikeredett, de hogy ennyire semmibe vegye, az már felháborító volt. Miért kell ennyire pimasznak lennie? És én meg miért nem pofoztam fel már mikor először alkalmam nyílt rá, vagy mikor legelőször megérdemelte volna, mert többet engedett meg magának a váróteremben, vagy csak spontán, mikor ráértem, miért nem húztam be neki egy hatalmasat, hogy megtanulja mit lehet és mit nem? 
Magam sem tudtam volna választ adni ezekre a kérdésekre. Mert hát belül bármennyire is úgy éreztem erős vagyok, és simán rendre tudok tanítani egy mérhetetlenül, és már-már zavarba ejtően szenvtelen stílussal bíró srácot, a megvalósítás csődöt mondott, és nem voltam képes többé megvédeni magamat. Erre szokták azt mondani, hogy nagyszájú, hangember és még sorolhatnék pár negatív jelentéssel bíró szinonímát, de így is tökéletesen megértettem, hogy nem lennék képes szembe szállni egy férfivel, bármennyire is lobbanékony, heves és tüzes a viselkedésem. 
Talán a mögöttem állónak ennyire egyértelműnek tűnt volna, hogy gyenge vagyok? Vagy annyira mindennapinak tartotta volna, ha én most ujjongva vetem magam a nyakába és már dobálom is le magamról ruhadarabjaimat? Erre az utóbbira tippelnék, már csak abból is következtetve, amit lent művelt a balesetiben. Neki teljesen könnyed dolog az, ha elcsavarja a nők fejét a vigyorával, aztán megdönti őket. Nem is értem én miért nem veszem ezt ennyire könnyedén... miért nem tartozok azok közé, akik már tizennéhány évesen elvesztették az első barátjukkal az ártatlanságukat, és azóta is éheznének erre az időtöltésre. A válasz egyszerű volt, nem éreztem kész magam. Senki nem erőszakoskodott ez miatt, vagy hányta a szememre. Így nem is zavart a dolog. Nem vágytam szexuális életre. Hogy nem vagyok egészséges? Nem értek egyet. Az apácák is tudnak úgy élni, hogy szüzek maradtak, még is teljesen egészségesek. Gondolataimat fékeznem kellett, ha nem akartam még több értelmetlen állítással szembe szegülni és olyan eszmefuttatásokat végezni, amikkel már én sem értettem egyet. 
Lábam a földbe gyökerezett és nem mozdultam el. Éreztem, ahogy ujjainkat összefonja, majd nyakam szabad lesz és ajkait bőrömhöz érinti. Hogy élveztem-e? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De nem hagyhattam magam, nem hagyhattam, hogy pont ő legyen, aki most és itt a magáévá tesz. Észhez kellene már térnem és végre tenni is valamit az üres fenyegetéseimen kívül. 
Mondjuk bevallani neki az igazat. Remélhetőleg elég elrettentés lesz neki ahhoz, hogy leszálljon rólam. Megköszörültem torkomat, majd próbáltam nem figyelni szuszogására és puha érintéseire.
- Ha tudnám milyen gyengéden, talán mondanám, hogy a vadabb együttlétekre bukom. De mivel még egyikben sem volt részem, így erre a kérdésedre nem tudok választ adni - hangom irónikus volt, és talán már egy kicsit meg is bántam, hogy ezt elmondtam neki. 

Jared

Amióta csak az eszemet tudom, amihez a legjobban értek, azok a nők. Egyszerűen csak bennem van. Tudom mikor mit kell nekik mondani, melyik milyen bókra vágyik, hogyan érinthetem meg őket, vagy épp hogy hagyjam ott őket a szívük apró darabkáikkal, miközben ahelyett, hogy engem szidnának, azt kérdezik maguktól mit is rontottak el.

Emlékszem egyszer volt egy nő, még amikor elkezdtem az egyetemet. Gyönyörű volt, mégis egyszerűen bevehetetlennek tűnt, hiszen annyira fagyos volt mindenkivel, hogy a legtöbben még köszönni sem akartak neki, mert féltek az elutasítástól. Persze, nem én lettem volna, ha nem próbálkozom be nála. Itt az mellékes, hogy végül sikerrel jártam, de egyszer megkérdezte, hogy nincs e bűntudatom, mikor ránézek a megtört "áldozataim" arcára. Az olyanokéra, akik még csak nem is sejtették, hogy nem kellenek többre egy-két éjszakánál. Ők általában azok voltak, akiket nem lehetett pár apró bókkal levenni a lábukról, akiknek kedveskedni kellett és ámulatba ejteni. Mégis ők voltak a naivabbak. És, ahogy arra Sharon is rávilágított, nem volt túl szép, amit csináltam. Már csak azért sem, mert miután olyan szépen felhívta a figyelmet a hibáimra, tényleg kezdtem magam szarul érezni minden egyes bőgő nőszemély látványa után. Ekkortájt döntöttem el, hogy mostantól nem kezdek olyan nőkkel, akik esetlegesen túl sok dolgot képzelhetnek az egész ügybe.

Azonban, nem is tudom miért, de meg voltam győződve róla, hogy Faith nem tartozik abba a kategóriába, aki aztán hetekig sírna utánam. Egyszerűen csak Ő is betudná egy kis munkahelyi plusz-nak, ami feldobja az üres és unalmas óráit.

Így eszem ágában sem volt leállni, amikor megfenyegetett. Inkább csak halkan felnevettem, miközben félresöpörtem hosszú haját a válla egyik oldalára.

 - Csak nem durván szereted kolléga? - vigyorodtam el lassan, miközben összekulcsoltam jobb kezünk ujjait, ajkaimat pedig végighúztam nyaka puha bőrén

Faith

Miért kell nekem mindig ennyit szerencsétlenkednem? Miért kell akkor szerencsétlenkednem, ha valaki a közelemben van, ráadásul olyan valaki, akinek a jelenléte már maga zavaró az idegeimre. Ráadásul nem is olyan negatív értelemben. De mondjuk pozitívumként sem fogható fel, hogy fel akarok robbani minden egyes mondatom végén, mikor hozzám szól. 
Ne szóljon hozzám, és akkor tökéletesen ki tudom hozni magamból a maximumot anélkül, hogy bármit is elhibázhatnék. Nem mintha anélkül nem hibáznék... na jó, ez most már egy ördögi kör és feleslegesen magyarázom, csak még jobban belegabalyodom. 
Muszáj lesz kitalálnom valamit, nem járkálhatok rikító ciklámen franciabugyiban a folyosókon, érdekesennéznének rám. Még a végén valaki egész mára gondolna, mint ami történt, és már az első napomon szép kis pletykák kezdhetnének terjengeni rólam a hátam mögött. Pedig én csak beleakadtam egy kiálló szögbe az egyik betegágyon. Amin feküdtem. Nem is szabadott volna ráfeküdnöm. Tiltják a szabályok... én meg tilosban jártam és rögtön rosszul végződött az egész helyzet. Miért vagyok ma ennyire szerencsétlen? 
Amíg azzal szenvedtem, hogy megpróbáljam lejjebb húzni a fehér köpenyt, a nadrágot pedig valahogy összeillesszem (persze ez eleve bukott ügy volt, még is nyugodtabbnak éreztem magam, amíg legaláb próbáltam tenni helyzetem ellen). Ez alatt azonban teljesen elfeledkeztem arról, hogy nem csak egyedül vagyok a szobában. Nem tudtam mire vélni a nagy csöndet és főleg azt, hogy egyetlen gúnyos megjegyzés sem hagyta el kedves kolegám száját. Miután felegyenesedtem és hagytam, hogy az anyagok szétnyíljanak, már csak azon kaptam magam, hogy valaki mögöttem áll. Hallottam a lélegzetvételét, éreztem parfümének illatát, ráadásul épp most simított végig meztelen bőrömön. Szemeim akaratlanul is lecsukódtak érintésére, ajkaim pedig enyhén szétnyíltak. 
Nem reklámoztam, de nem is tagadtam, hogy még soha életemben nem volt férfivel dolgom. Senkit nem éreztem annyira közel magamhoz, hogy megengedjem nekik, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek velem. Jared viszont nem kért engedélyt, nem kérdezett, csak cselekedett. Rettentően zavarba ejtő volt. 
- De nekem ez... - mikor sikerült újra rátalálnom a szavakra, nem voltam képes hazudni. Nem mondhattom, hogy rossz. Egyáltalán. De akkor sem hagyhattam, hogy ezt csinálja velem. Nem használhatott ki. Nem kellene engednem neki. Így aztán kezemmel megfogtam övét és elhúztam combomtól. - Ne csináld még egyszer. Egyre jobban arra hajlok, hogy betöröm az orrod... - gratulálok magamnak, igazán véres fenyegetés volt Faith kedves...

Jared

Kezdtem úgy érezni, hogy mégiscsak nagyon jól döntöttem ezzel az orvosi pályával. Mekkora jó volt már ez az egész, amit itt műveltem? Tiszta üdülőközpont, komolyan mondom. Minimális stressz, fene nagy fizetés, dögös kis nővérkék, csak ez a Hárpia nem kéne ide. Látom előre, hogy nem leszünk mi jóban, pláne hogy valamiért nem akar velem szimpatizálni. De hogy mégis miért, az számomra elképzelhetetlen. Nem is értem. Hiszen engem mindenki imád, azokon a férfiakon kívül persze, akiknek megdöntöttem a barátnőjét, feleségét, húgát stb. Na, ők nem bírnak. De abba bezzeg nem gondolnak bele, hogy én mennyire gyönyörrel teli, kéjes percet okoztam a hölgyeknek. Igazán értékelhetnék ám az erőfeszítéseket, amiket nap, mint nap teszek.
De ez a nőszemély, ez valamiért nem szimpatizál velem, pedig az kizárt, hogy meghúztam volna. Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék rá. Hiszen bármennyire is ellenszenves és akadékoskodó, attól még igenis kedvemre való. Csak a hangszálait kéne valahogy szabotálni.
Mikor Ő már azzal volt elfoglalva, hogy totál pánikba esve visszatuszkolja a szemekkel teli üvegcséket a gyógyszeres szekrénybe, én már sokkal érdekesebb dolgot találtam. Csak nem egy édes kis fehérneművel van dolgom? Ó, dehogynem. Akaratlanul is ellenállhatatlan vigyor jelent meg a szám szélében, amit bármennyire is próbáltam levakarni az arcomról, teljesen feleslegesen bizonyult. Ugyanis a kis szöszi idegesen csapta be a szekrény ajtaját, aztán elfordult, hogy megoldja a kis problémáját.
Én komolyan mondom, engem  a Jóisten is szeret. Ha nem tenné, mégis miért késne a főorvos pont, akkor amikor ennek a kis édesnek olyan hívogatóan szakadozik a ruhája? Hát persze, hogy nem véletlen. 
Nem fáradoztam azzal, hogy átgondoljam mit fogok kapni, ha nem tetszik neki a kis ötletem, zavartalanul sétáltam mögé, hogy aztán két ujjammal végigsimítsak  a nadrágból kivillanó selymes bőrön.
 - Nem is olyan rossz... - suttogtam a nyakába, miközben késsel sem tudtam volna eltüntetni az arcomról a perverz félmosolyt. Nem menekül...

Faith

Annyira jól elfetrengtem volna a továbbiakban is ezen az ágyon, na nem azért mert kényelmesebb volt, mint az otthoni ágyam, csak jó volt, hogy nem kell talpon állnom. Az első napom rögtön kifárasztott. Holnap pedig ismét a maximumot kell nyújtanom. Hiszen egy kórházban mindig a legjobbat kell kihoznom magamból, itt egy percre sem lehetek gyengébb, és egy pillanatig sem nyújthatok gyengébb teljesítményt, mert az a betegek életébe kerülhet. Toppon kell lennem. Ráadásul két ember helyett is tökéletesen kell dolgoznom. Kötve hiszem, hogy Henderson holnap ugyan ilyen vigyori képpel fogja leápolni a drogos kislánykákat. Főleg, ha holnap lesznek egyáltalán drogos kislánykák,és nem küldenek el minket mentőzni, vagy az intenzívre, a sebészetre, urulógiára, vagy még ezer más helyre, ahol különböző érdekes betegségekkel találkozhatunk. Morbid ezt kimondani, hogy érdekes betegségek. De hát, még is csak mi vagyunk az orvosok, akiknek az az izgalmas, ha különösen visszataszító és különleges betegségekkel találkozhatunk. Na nem számít. Azt hiszem amíg nem jön a főorvos én alszom egyet. Tíz perc is alvás. Főleg egy orvos életében. Nem szabad egy percet sem elpazarolni.
De ahelyett, hogy Henderson csendben maradt volna, túrni kezdett, zörögni, és csörömpölt össze vissza. Nem hiszem el, hogy nem tudja értékelni a csendet és főleg azt az időt, amit pihenéssel tölthetne. Miatta aztán én sem tudtam folytatni tervemet és tovább csukva tartani szemeimet, muszáj voltam megnézni, hogy mit művel. Mert ha valamit tönkre tesz, én pedig nem akadályozom meg a rongálásban, akkor még a végén én is felelősségre leszek vonva. Felálltam az ágyról, vagyis álltam volna, ha nadrágom vékony anyaga nem akad bele valami kiálló eszközbe az ágykereténél. Nem tudtam sokáig gondolkozni, ugyanis a lendülettől nagyot rántottam a gyenge anyagon és legalább húsz centis szakaszon kiszakadt nadrágom, láthatóvá téve franciabugyim rózsaszín selyemből készült anyagát valamint fehér bőrömet. Ezt nem hiszem el, csak én lehettem ennyire szerencsétlen! Francba, francba. Remélem kedves kollegám nem hallotta meg, és főleg nem veszi észre. Mondjuk ez esélytelen... még a vaknak is feltűnne egy ekkora szakadás. De majd neki nem fog... Ne reménykedjek.
- Van nevem is kollega. Faith... tudod, bemutatkoztam - jegyeztem meg gúnytól csöpögő hangon, majd folyamatosan húzgálva köpenyem szárát sétáltam mellé.
- Muszáj kutakodnod? Semmi közünk semmihez, ami itt van. Ez a kúrház tulajdona és... - hangosan felsikítottam, ahogy szembe találtam magam egy szemmel. Ez túl élethű volt. Ráadásul fáradt is voltam és most teljesen hülyét csináltam magamból. Arcomat pír lepte el. A szemgolyót üvegcséjével együtt kikaptam a kezéből majd visszasüllyesztettem a szekrénybe, és ingerülten berúgtam az ajtaját.
- Ne kutakodj, ne tegyél tönkre semmit, csak ülj nyugodtan... - magyaráztam idegesen. Kivételesen nem is ő volt a hibás, hanem csak nem volt más, akin levezessem a feszültségemet. Nem számít, megérdemli. Még mindig zsibog a kezem.
- Keress inkább tűt meg cérnát... - motyogtam halkan és távolabb lépdelve figyelmemet újra a nadrágomnak szenteltem. - A főorvos nem lesz boldog, ha már első nap új egyenruha kell nekem.

Jared

Mekkora hülyeség már, hogy minden nap végén megbeszélés van? Már rég elhúztam volna, de neeem, mert nekünk meg kell várni, míg a drága Dr. Dunst méltóztatik idevonszolni a hájas hátsóját. Nincs is kedvem várni rá. De ha már képes voltam ennyit szenvedni az orvosin a diploma miatt, akkor szépen erőt veszek magamon és kibírom. Addig is kilyuggatom az ajtót az injekciós tűkkel. Ahhoz képest, hogy egy emberi szívet dobálok körbe, egész jó szórakozás.

Mikor hirtelen nyílt az ajtó, nem hiányzott sok hozzá, hogy hanyatt vágódjak a székkel. Mégis milyen marha nyitogat kopogás nélkül? Csónakban született vagy mi van már? Meg sem lepődtem, hogy az ajtó nyílása előtti pillanatban eldobott tű ügyesen eltalálta az érkezőt. Ebből is látszik, hogy milyen jól dobok. Mondtam én, hogy utánozhatatlan vagyok.

Nem tetszésem jeléül elfintorodva vettem tudomásul, hogy a belépő nem más, mint a zsémbes rezidens társam. Nem is értem ilyen angyali pofival hogy lehet valaki ilyen házisárkány. Előre sajnálom a pasit, akit ez a nőszemély kifog. Egyetlen szó nélkül hagytam, hogy leordítsa a fejemet.

 - Tudod, nekem vannak ajánlkozók és nem szorulok rá, hogy önmagamat elégítsem ki. Nem szép dolog önmagunkból kiindulni. Attól még, hogy nincs egy épeszű hímnemű, aki meg akarna fektetni egy ilyen fontoskodó hárpiát, engem még mindenki imádhat. – vontam vállat, miközben kibetűztem a injekcióról lekapart papír feliratát. Antibiotikum. Fenébe, pedig reménykedtem benne, hogy legalább egy nyugtatóssal sikerült eltalálnom. Pech. Most hallgathatom a hülyeségeit.

Képes voltam húsz percig ülni és nem csinálni semmit az széken való hintázáson kívül. Aztán viszont meguntam. Méghozzá nagyon elegem lett a kussolásból. De meg kell várni a hülye orvost, mert ha most lelépek, akkor a Tata megint be fog rágni rám. Milyen pech, hogy ő volt  vizsgáztatóm az egyetemen és beszólogattam neki párszor a kopasz feje miatt. Ez az én formám.

Felálltam és odavonszoltam magam a gyógyszeres szekrényhez, elővettem a kulcsot a szekrény tetején lévő kaktusz alól ( mindig mindenhol oda rejtik ), aztán elkezdtem turkálni a bent lévő cuccok között azon gondolkodva, hogy mégis mi az istenért jöttem én orvosnak. Komolyan, általánosban majdnem megbuktam biológiából és középiskolában is csak az utolsó évben szedtem fel magam. Most meg itt unom az életem az ország harmadik legjobb kórházában egy fúria társaságában, aki épp játssza a hattyú halálát az egyik ágyon.

Azok a szarok ritka kényelmetlenek. Tényleg, semmire sem lehet őket használni. De nem baj, had feküdjön rajta szerencsétlen haldokló hetvenes nénike. Kit érdekel, hogy már amúgy is mindjárt kiköpi a tüdőjét, okozzunk neki még gerincferdülést is. Komolyan költhetnének többet is a kényelemre.

 - Hé te… Házisárkány, gyere már ide. – szóltam oda a még mindig fetrengő szőkének, miközben elkerekedő szemmel figyeltem a kezemben tartott üvegcse tartalmát.

Mikor volt szíves mellém fáradni, felmutattam az üveget. Valami sárga löttyben – gondolom a kiszáradás ellen – két gyönyörűen felismerhető szemgolyó úszkált.

 - Hahh… pchihopata van a kórházban. – kezdtem komor hangon. – Hát ez rohadt jó. – röhögtem fel végül.

Faith

A fehér papír alsó bal sarkába odafirkantottam dőlt betűkkel vezetéknevemet és a nem régiben megszerzett dr. titulusomat. Egészen jól mutatott a nevem mellett. De hiszen én már amióta megtanítottak írni a dr. előtagot a nevem elé veszem. Már két évesen is azt játszottam a barbie babáimmal, hogy autóbalesetet szenvednek, aztán pedig Cindy, a kedvenc babám, aki történetesen egy szív- és idegsebész volt, meggyógyította Kent, és a többi szőke apró teremtményt. Aztán néhány év múlva, rájöttem, hogy a babáknak nem dobog a szívük, így pedig nincs mit újraindítani, vagy működésbe hozni. Az óvódás társaimon kezdtem gyakorlatozni. Ők viszont nem díjazták, mikor hétfő reggel nem a kedvenc babámmal jelentem meg, hanem egy orvos táskával. Senki nem akart a páciensem lenni, mert féltek a furcsa műszereimtől. Nem is értem őket, hiszen én mindig elmondtam, hogy nem kell félniük sem a fecskendőtől, sem az orvosi spatulától, de főleg nem a sztetoszkóptól. De nem hittek nekem, és senki nem akarta, hogy megvizsgáljam. Most azonban az itt ücsörgő emberek mind arra várnak, hogy megvizsgáljam őket, aztán pedig mindent megtegyek, hogy ismét makk egészségesek legyenek. 
Egy halk sóhajtás hagyta el ajkaimat, majd az idős férfit, aki most már dalra fakadt, és megállás nélkül énekelte az "I will be popular" című számot, az egyik nővér gondjaira bíztam, aki rögtön felvitte az egyik vizsgálóba. 
- Az biztos, hogy híres lesz uram, ha így folytatja ezt az eszméletlenül hamis kornyikálást - pislogtam rá bájosan, majd megnyomtam a lift gombját, és még intettem egyet az öregembernek, aki most már táncolt is a székben. Valahogy nem érdekelte, hogy így még több vért veszít. 
Megcsóváltam fejemet, majd Henderson hangját hallva megpördültem és felnéztem ravaszul csillogó szemeibe. 
- Henderson, szerintem az lenne a legjobb, ha magadat ápolgatnád a közeli mosdóban. Azt mondják a maszturbáció segít levezetni a stresszet a leghatékonyabban. Rád is férne egy kis pihenő, miután sikerült kétszer bájosan rápislognod a drogos kölykökre. Elképesztő voltál - forgattam meg szemeimet, majd fehér köpenyem zsebébe csúsztattam kezeimet, és visszaindultam a váróterem közepére, hogy felmérjem milyen sérültek vannak még jelen. Az első lépés után azonban a srác egyik keze a fenekemen landolt. Arcomat elfutotta a méreg, és valószínűleg ha nem bámultak volna minket ennyien még fel is pofozom. De mivel jól nevelt vagyok, és vigyáznom kell a hírnevemre, így inkább csak lehunytam pilláimat, és elszámoltam tízig, míg ez a perverz állat lelépett. 


Ma már nem vágyom másra, mint hogy hazamenjek, bedőljek az ágyba, miközben megnézem a kedvenc sorozatomat. Első nap azt hiszem sikerült mindenfélét összevarrnom, és az egésznapos állómunka egy kicsit lefárasztott. Nem úgy mint kedves társamat, aki már az első beteg után feladta. A karórám kis mutatója még csak most ütötte el a háromnegyed ötöt, de már nem tudtam tovább talpon maradni, így muszáj volt keresnem egy üres kortermet, ahol nyugodtan ledőlhettem egy órácskára. Az első csendesnek tűnő terem ajtaját szélesre tártam magam előtt, de másodpercekkel késöbb már rájöttem, hogy rettentő rosszul tettem, ugyanis csípő fájdalom hasított a felkaromba. Hirtelen kaptam oda tekintetemet, és egy kiálló üres injekciós fecskendő állt ki belőle. Amilyen hirtelen csak tudtam, kirántottam a bőrömbe mélyedt tűt, majd a földre vágtam. Gyűlőltem a fájdalmat, ez pedig igencsak meglepett, ráadásul nem volt kellemes érzés. Azzal semmi bajom nem volt, hogy másokat szurkáljak, de hogy belém tűt állítsanak... Feleszmélésemet követően támadómat kezdtem keresni. 
- Gondolhattam volna! - csattantam fel élesen, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Nem is értem miért nem fordultam ki innen rögtön. 
- Meg se akarom tudni, hogy mit művelsz itt! Ne magyarázkodj. Még véletlen se. De ne merj háborogni, hogy én már az első szavaid után elítéltelek. Már akkor láttam, hogy milyen egy pökhendi, lusta, naplopó alak vagy! És ha még egyszer csak egy ujjal is hozzámérsz, teszek róla, hogy a maszturbációs óráid a mosdóban fájdalmasan teljenek, kollega - mondtam csöpögő gúnnyal utolsó szavamat. Nem zavartattam tovább magam, túl fáradt voltam, hogy felképeljem. Majd legközelebb, mert tudom, hogy ugyis lesz legközelebb. Inkább csak végig dőltem az egyik megvetett ágyon, és lehunytam szemhéjaimat. 

Jared

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy milyen hatással vagyok a nőkre. Már hét éves koromban rájöttem, hogy elég csak édesen vigyorognom, bókolnom nekik is máris azt teszik, amit mondok nekik. Hát most komolyan. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy nőnemű visszautasított. Tizenhárom voltam, lehetetlenül beképzelt, szerelmes és ezáltal egy cseppet szerencsétlen is (milyen szerencse, hogy ezeket már mind kinőttem). A büdös ribancot Chystal-nak hívták és nem érzett égető vágyat az iránt, hogy teljesítse egy kérésemet és eljöjjön velem moziba. A kedvéért még egy szörnyen nyálas, csajos filmet is hajlandó lettem volna megnézni, de neeem. Ő nem akart. Hát én viszont próbálkoztam. Aztán három hét után megunta, hogy folyamatosan hozzá beszélek és nemes egyszerűséggel elküldött a francba. Csak egy csöppet akasztott ki. Na, azóta nem megyek nőkkel moziba. Pfejj…

De rajta kívül még senki sem volt képes ellenállni nekem. Komolyan, esküdni mernék, hogy ha most odamennék ahhoz a nénikéhez, aki látszólag közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez és bepróbálkoznék nála, azonnal újjáéledne a bioritmusa.

Ez itt. Ez a nőszemély viszont pofátlanul hátat fordít nekem és még képes olyasmit is mondani, hogy nem nyűgözöm le. Hát felháborodtam, na.

Kissé oldalra billentettem a fejem, majd elmosolyodtam.

 - Csak érdeklődtem. – vontam vállat. – Megyek, keresek valami leápolni valót. Jó munkát kolléga. – csaptam búcsúzóul a fenekére, majd, mint aki jól végezte dolgát elindultam az imént említett nénike felé.

Unottan ültem az egyik üres kórteremben, lábaimat feldobva az asztalra és hanyagul hintázva a székemen. Miután sikerült túlteljesítenem magamon és vagy öt sérültet nem volt más dolgom, így gondoltam elfogyasztok egy tündéri kis nővérkét ebédre. De aztán tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal a fél hetes találkozóig Dr.Dunts-tal és azzal a sunyi nőszeméllyel így fogtam magam és egy órával előbb már untam az életem a megbeszélt helyen.

Felemeltem néhány injekciós tőt a tálcáról és unalmamban elkezdtem őket dobálni az ajtóra függesztett parafa táblára.  Hahh… házi készítésű Dart’s. Most mondja valaki, hogy nem vagyok zseniális!

Faith

Csíprő tettem kezeimet, és kritikus pillantásokkal figyeltem a srác minden egyes mozdulatát. Persze, miért is ne választaná a legkönnyebb esetet. Hiszen mit tud kezdeni egy kis csajjal, aki teljesen beszívott? Azonkívül, hogy megnézi dobog-e még a szíve, vagy már feladta, semmit. De láthatólag ő még élt, ugyanis nagyon is tisztában volt vele, hogy kell vigyorogni a kócosra. 
Pár percig még figyeltem párosukat, majd szétnéztem a betegek között, és oda sétáltam egy férfihez, aki alkoholos üveggel a kezében járkált fel-alá enyhén meggörnyedve. 
- Uram, adja azt ide nekem - mondtam határozott hangon a férfinek, és kivettem kezéből az üveget, ami pillanatok múlva már a közeli szemeteskukában landolt. Mintha nem lenne kitéve az ajtóra, hogy tilos behozni ide állatot, alkoholt, meggyújtott cigarettát... Felháborító emberek vannak. Nem értem minek áll ott az a nővér is, ahelyett, hogy megnézné melyik sérülés a legsúlyosabb, és rangsorolná a betegeket. Az alkoholistákat meg nem kéne beengedni ide melegedni. - A kocsma két sarokkal lejjebb van, nem itt kell itókázni. Távozzon - mutattam az ajtó felé, de a férfi szemei ködösen csillantak meg, majd fogait  csikorgatva felemelte bal kezét, amire egy sötétzöld törölköző volt csavarva. Az anyag már rég átázott a vértől. 
- Egy kis baleset történt - mondta fojtott hangon, és leszedte róla az anyagot. Hát ilyen nem láttam még az órákon, hogy egy férfinek vagy tíz darab szög volt átlőve a tenyerén és az alkarján. Vettem egy mély levegőt, majd mint aki teljesen nyugodt, a férfit az egyik székhez kísértem.
- Megtenné, hogy nem mozgatja az ujjait? - kérdeztem ingerülten, mert így csak még több vért veszített.
- De én nem is mozgatom. Azt sem érzem, hogy vannak - vonta meg a vállát, nem törődöm módon. - Adhatna valami fájdalom csillapítót, mert elvette az alkoholomat, ami legalább egy kicsit elkábított. 
Egy betegnek nem az a dolga, hogy csendben marad, hogy az orvos gondolkodhasson? De ez, beszél és beszél... miért nem a torkába lőtte azokat a szögeket? Sokkal könnyebb lenne a dolog, csak át kellene cipelnem a halottasházba.
- Befogná? - kiáltottam rá, majd ráöntöttem egy nagy adag fertőtlenítőt a kezére, amítől ismét felszisszent, de utána már nem szólt egy szót sem. Végre. 
Lefertőtlenítettem a kezét, majd hívtam az egyik nővért, hogy csináljon röntgen felvételeket a kezéről, milyen idegek sérültek a karjában. Addig talán nem kellene hozzányúlnom, mert a hapek beperel. Kitöltöttem a férfi aktáját, majd megtámaszkodtam a pulton, és pillantásomat végig járattam a termen, a kócos srácot keresve. Meglepődötten tapasztaltam, hogy már nem beszélgetett a "beszívott kiscicával", és sehol nem láttam. Nem mintha zavart volna, hogy eltűnt, csak furcsa volt, hogy... még se tűnt el. Lehunytam szemeimet egy pillanatra, mikor forró lehelete bőrömet perzselte. 
- Ezt mégis miből gondolod? - vontam fel értetlenül szemöldököm, majd szembe fordultam vele. Miért kell ennyire közel állnia? Igazán hátrébb mehetne. 
- De ha az is lennék, nem lennék köteles ilyen dolgokat az orrodra kötni. Menj, keríts magadnak egy nővérkét, én nem vagyok vevő a macsós vigyorodra. Tudod, egy leszbit ez nem hat meg - mondtam enyhén sértődötten, majd visszafordultam a betegemhez. 
Még hogy én leszbi. Rettentően örülnöm kellene, hogy az én kedves társamnak ilyen sok ideje van járatni azt a piszkos fantáziáját. 

Jared

Nem mulasztottam el pár lehengerlő mosolyt küldeni a szembe jövő nővérkék felé, akiknek természetesen már egy ilyen aprócska gesztustól elgyengültek a térdeik és meg kellett kapaszkodniuk a legközelebbi stabil dologban. Nem is értem, hogy hisztis szőke tündérke, akivel két hónapon keresztül a napjaimat kell eltöltenem miért nem olvadt azonnal a karjaimba. Pedig egész csinos. Hosszú, selymes szőke haj, vékony derék, széles csípő, hosszú lábak, kellően telt keblek. Nem tudom elképzelni, hogy miért nem rángatott már be két perce az egyik szertárba. Sajnálatos, hogy ő is elvégezte az orvosit, mert akkor valószínűleg nem IQ hiányos. Hihetetlen, komolyan mondom. És irritáló. De sebaj. Nekem nem okozhat gondot megszerezni.

 - Hidd el, nem csak a nyelvemmel tudok bánni. – küldtem felé egy sugárzó mosolyt, majd még mindig zsebre vágott kézzel sétáltam utána. Természetesen ki nem hagytam volna, hogy tekintetemet formás fenekén pihentessem, amíg odaértünk a sürgősségire. Nézni szabad, ezt igazán nem vetheti senki a szememre.

Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy miért is épp ezt a pályát választottam. Gyerek koromban már a tű látványától is elájultam, a fogorvos szó hallatától pedig bevehetetlen állapotban kerültem. Ettől a gusztustalan kórház szagtól pedig, ami a fertőtlenítő a gyógyszer és az antibiotikum keveréke, még mindig rosszul vagyok. Csak megszokom majd. Remélem.

 - A szédült kiscicát kérem. – böktem fejemmel a láthatólag nagyon beállt kiscsajra. Vele csak könnyebben elbánok, mint azzal a kétajtós szekrénnyel, aki valahogy leszedte mind a három réteg bőrt a karjáról.

Meg sem várva Ms Mindennek-tökéletesnek-kell-lennie reakcióját odavonszoltam magam a szinte szék mellett fetrengő lányhoz. Leguggoltam hozzá, majd megmértem a pulzusát, aztán rendesen felültettem a székre.

 - Mit szívtatok? – kérdeztem szinte csevegő hangnemben. A kiscsaj lassan felnyitotta a szemét és rám nézett.

 - Asszem… LSD volt. – szuszogta. Elfintorodtam, majd felálltam és hoztam neki egy pohár vizet.

 - Az szar. Tíz percig poén, de aztán jobb esetben odahánysz tőle, ha meg rosszabbul jársz, akkor látod hova kerülsz. – mondtam, miközben a kezébe nyomtam a poharat és megitattam vele a vizet. Pár percig a fejét fogva, nagyokat lélegezve bámult maga elé, aztán felnézett rám.

 - Orvos vagy?

 - Ja.

 - Hát nem úgy nézel ki. – jelentette ki, mire egy sértődött pillantást küldtem felé.

 - Mert?

 - Mert utálom az orvosokat. – vigyorodott el. Szintén elmosolyodtam, majd elküldtem az egyik kórterembe, hogy majd a nővérke felveszi az adatait és értesíti a szüleit. Aztán odasompolyogtam a szöszihez és a háta mögé állva figyeltem, amit művel. Mikor befejezte az ügyködést és még mindig háttal állt nekem elmosolyodtam.

 - Mond csak, te leszbi vagy? – suttogtam kéjesen a fülébe.

Faith

Szőkés-barna, szembe lógó kusza tincsek, édes mosoly, ártatlanul csillogó íriszek, kellően vastag ajkak, amik szinte vonzzák az ember lányának tekintetét. Egy ilyen férfi, vagy srác, hogy lehet orvos? Talán nem kellene leírnom őt egy életre az miatt, hogy már élete első és legfontosabb orvosi gyűlésén sem tudott időben megjelenni. Ha nem a munka társam lenne, még azt is mondhatnám, hogy jó pasi, de természetesen ez a felelőtlen és meggondolatlan kijelentésem is csak addig élne, amíg meg nem ismerném belső tulajdonságait. Soha nem voltam túl szerencsés a férfiak terén. Az egyik rossz választás, követte a másikat. És mindig ugyanabba a hibába tudtam belebotlani. Beleestem azokba a piszkosul jóképű és szemérmetlenül sármos férfiakba, akiknek egy szikrányi kedvesség sem lobbant fel még soha sem a szívükben. Na jó, nem is értem magam, hogyan jutottam el eddig a témáig, de azt hiszem nem is akarom. Most az a lényeg, hogy mindjárt lent leszünk a sürgősségin, ahol megrohamoznak minket a betegek. 
Komolyan azt képzeli, hogy az óvódában vagyunk, és annyira laza, ha összekócoljuk egymás haját? Hát nagyon rosszul képzeli. Még egy rossz pont neki. Inkább meg sem szólaltam, amíg összeborzolta szőke tincseimet, de amint kinyitotta a száját, már tudtam, hogy nehezen fog menni, hogy visszafogjam magam. Pedig én nagy általánosságában egy nyugodt személy vagyok, de ő már a viselkedésével, az első percben kivívja az ellenszenvemet. 
- Remélem nem csak a szavakat tudod ennyire magabiztosan egymás után pakolni, hanem a levágott végtagokat is - pislogtam rá teljesen ártatlanul, majd miután egy csatt segítségével feltűztem hajamat én is utánuk indultam. 
A sürgősségin a páciensek, mintha megérezték volna, hogy újoncokat hoznak, még az átlagosnál is jobban vigyáztak a testiépségükre. Alig volt egy két ember a hófehér folyosón. Nem mintha nem bíznék a tudásomban, hiszen ha kell bármit megoldok. Feltalálom magam. Remélem Dr. Henderson is így lesz ezzel. 
- Melyiket akarod? - kérdeztem a kócos csávótól, miközben pillatásomat végig futtattam a "kínálaton". Boka ficam, felrepedt szemöldök, beszívott fiatalok és társaik...

Jared

Összevontam szemöldököm, mikor megpillantottam a hozzám lépő, kissé ideges szőke nőt, aki láthatólag nem repesett az örömtől, hogy velem kell majd dolgoznia. Nem is értem miért. De tényleg. Főleg kétségbevonom az épelméjűségét, mert nő. Talán vak? Vagy esetleg egyéb problémákkal küzd? Lehet, hogy meg kéne érdeklődnöm tőle, mert nem garantált a testi épségem mellette. Most meg milyen gorombán szól már rám. Kezd röhelyes lenni, hogy itt pattog nekem, miközben még egy büdös szót sem szóltam hozzá. És van képe még megpróbálni lecserélni engem. ENGEM! Engem nem szoktak csak úgy elcserélni, a nők meg pláne nem!
Nem leszünk mi jóban, már most látom. Pedig igazán nincs humorom két hónapon keresztül fightolni egy felhúzott ribanccal, aki minden egyes szavamba beleköt. Ami azt jelenti, hogy le kell nyűgöznöm. Nem mintha nekem ez akkora problémát jelentene, de akkor is. Nem is értem minek engedték be ide ezt a nőszemélyt. Szerintem összetévesztette a rehabilitációs osztállyal a gyülekezőt. Mert igazán ráférne egy kis aromaterápia, az biztos.
Nagyon sóhajtottam, majd laza félmosolyra húztam ajkaimat és összeborzoltam a villámló tekintettel felém bámuló nő haját.
 - Nyugalom szöszi. Én mindenben tökéletes vagyok. - kacsintottam rá, aztán zsebre vágtam kezeimet és teljes nyugalomban indultam meg a sürgősségi felé. Ha már egyszer oda küldtek...

Faith

Késésben vagyok! Én!? Ez egyszerűen felháborító. Soha életemben, ezidáig még nem késtem el sehonnan. Erre ma, mikor fontos lenne odaérnem elsők között a kórházba, és csupán háromnegyed órám van megérkezni, még mindig csak fogkefével a számban, ugrálok végig az aprócska konyhámon, miközben nadrágomat félig meddig már sikerült magamra cibálnom. 


Gyűlölök késni. Igaz, hogy még van tíz percem, hogy felmásszak a harmadik emeletre, ahol végre belevethetem magam az orvosok kemény életébe, de biztosan nem én leszek az első. És hogy ebben mi olyan borzalmas? Hogy biztos úgy fognak elkönyvelni, mintha csak egy felelőtlen és megbízhatatlan léhűtő nőszemély lennék. Pedig ez nem igaz! Ötéven keresztül kitűnő eredményekkel végeztem az orvosin, és mindig is erre a napra vártam. 
- Csak nem én fogok utoljára érkezni - nyöszörögtem magamnak halkan, miközben megállás nélkül alsó ajkamat harapdáltam és kezeimet tördeltem.
Maximalista voltam és rettentően kritikus, de főleg magammal szemben. Ezért a kis incidensért pedig legalább tizenöt fekete pontot érdemelnék. 
Mégis valamiféle megnyugvással töltött el, mikor benyitottam a hatalmas terembe, és még sehol nem láttam senkit. Karórámra pillantottam, és rá kellett jönnöm, hogy a nagy sietségben elnéztem az időt és még volt húsz percem a gyűlés kezdetéig. A terem elejébe sétáltam, majd neki támaszkodtam egy üres fal résznek, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a széles lengőajtóra és a megmagasított katedrára is. Alig vártam, hogy végre megérkezzen a többi gyakornok is, és az orvosaink is, akiknek a kezei alatt sikeres doktorokká fogunk válni. 


Hátra pillantottam, mikor a főorvos felhívta az egyik gyakornok figyelmét, hogy mennyire fontos a tökéletes időzítés, a pontosság. Teljesen egyetértettem vele. Aki nem képes erre, ne legyen orvos. Nagyon reméltem, hogy csak kevés - vagy inkább semennyi - ilyen link alak került be ebbe a kórházba, és nem fogják nehezíteni mások munkáját, de legfőképpen az enyémet. Én, az ilyenekkel ellentétben komolyan veszem a munkámat és próbálom kihozni magamból a lehető legjobbat. Ami mindig sikerül.
Ahogy meghallottam nevemet, az izgalomtól széles mosoly terült el számon, de egy rossz érzés kerekedett felül rajtam. Megérzésem helyesnek bizonyult, ugyanis Henderson ugyan az a személy volt, aki elkésett a gyűlésről. Ohh, hogy az a... számról rögtön le is hervadt a bájos mosoly. 
- Én vagyok Hudson - nyomtam meg erősen szavaimat, majd tekintetemmel máris az orvosunkat kezdtem keresni. Párt kell cserélnem. Nekem komoly terveim vannak, nem holmi kócos, sármosan vigyorgó kisfiúk hibáit akarom folyamatosan rendbe hozni. 
- Dr. Dunts, meg szeretném kérdezni, nem lehetne-e, hogy átmegyek egy másik csoporthoz? Mr. Hendersonnak rengeteg figyelemre lesz szüksége - próbáltam meggyőzni a férfit, de mikor határozottan kijelentette, hogy arról szó sem lehet, és hogy meg kell tanulnunk együtt dolgozni, rá kellett jönnöm, hogy itt mindenki arra játszik, hogy tönkre tegye az én fényes karrieremet. Felháborító! Dr. Dunts elindult a folyosón, én pedig hátra fordultam Hendersonhoz. 
- Ha valamit elrontasz... ha keresztbe teszel nekem, megkeserülöd - fenyegettem meg a srácot. 
- Dr. Hudson, megtenné, hogy meghagyja nekem azt a feladatot, hogy kiszabjam mi lesz a büntetésük, ha hibát vétenek? Köszönöm - mondta egyszerűen a férfi, én pedig megszólalni sem tudtam a bennem felgyülemlett dühtől. - Szedjék össze magukat, a sűrgősségire mennek. 

Jared

Összekuszálódott hajjal, kicsit zihálva szedve a levegőt léptem ki az egyik szertárból. Egy pillanatra megálltam az ajtóban és visszanéztem a még mindig falhoz támaszkodva kipirult arccal bámult maga elé. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, aztán behajtottam magam után az ajtót.  Megigazítottam az ingemet, aztán vállamra vetettem az aktatáskát és elindultam a második emeleti gyülekező felé. Esküszöm már csak azért megérte elszenvedni 5 évet az orvosin, mert a kis nővérkék ennyire készségesek, ha arról van szó, hogy fel kelljen ajánlani a khm… szolgálataikat. Meglepően édesek a rövid ruhácskáikban. Eltekintve persze attól a debela öregasszonytól, aki a recepciónál kacsintott rám. Pfujj…

A hatalmas kör alakú teremben rengetegen voltak. Legtöbbjük fehér köpenyben illetve halványzöld műtősruhában voltak, de mindegyikük az állványon álló, őszülő férfi felé nézett. Próbáltam minél észrevétlenebb lenni és belevegyülni a tömegben, úgy oda oldalazni a többi rezidenshez, de a Tata szeme félreérthetetlenül villant rám. Csodás.

 - Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a mi munkákban a nélkülözhetetlen a precizitás és még inkább a pontos időzítés! Egy pillanat egy ember életébe kerülhet. Igazam van Dr. Henderson? – megtorpantam a tömeg közepén, majd összeszorítottam szemeimet, aztán kelletlenül fordultam a főorvos felé.

 - Hogyne. – küldtem felé egy sugárzó mosolyt, aztán beálltam azon csoportba, ahova én is tartoztam. Kaptam még pár megrovó pillantást, aztán a Tata folytatta a mondókáját.

 - Minden orvos kap két rezidenst, két hónapra. Gondolom nem kell megemlítenem, hogy a gyakornokoknak mindig készen kell állniuk és teljesíteniük kell az orvos minden egyes kérését. Ezt tekinthetik bizonyos próbaidőnek is, hiszen a végén attól függ, hogy milyen pozícióba kerülnek, hogy a tapasztalt orvos milyen véleménnyel lesz róluk. – magyarázta.

Most kezdjek el ugrálni örömömben? Nem is értem mit tesztelgetnek itt még minket. Öt éven keresztül szenvedtem az orvosi egyetemen a rohadt latin szakszavak bemagolásával, erre nem is biztos, hogy jó helyen végzek. Hát beszarok esküszöm. Karbatett kézzel elégedetlenül hallgattam, ahogy felsorolja a párokat és hogy kihez osztják be.

 - … Hudson és Henderson pedig Dr. Dunts-hoz. Ennyi, oszolj. – csapta össze a mappáját a Tata, aztán eltrappolt. Elhúztam a számat.

 - Ki az a Hudson? – szólaltam meg fennhangon.